24 Jun Pászti Elemér és József Jolán – az írónő szemével

Az anyai védelem, az anyai vigasz ismét az életmentő melegségben, szoros testi kontaktusban valósul meg. De hangot kap már a gyermek kielégítetlen sóvárgása is az anyai gyengédség iránt. Az „erkölcsi felháborodás” és a „bosszú” azonban nem neki szól, hanem Jolánnak, aki már nagylány és a saját útját járja, (…) és az öngyilkosság rejtett motívuma a bosszú, hogy őt, Attilát megcsalja. (Nemes Lívia: József Attila tárgykapcsolatai)

Fél évvel később már sok minden átértékelődhetett a családi teljességre vágyó kisfiúban. 1914. augusztus 22. – Pászti Elemér és Jolán esküvője – után néhány héttel mindannyian beköltöztek az új családfő Üllői út 63. szám alatti, szoba-konyhás lakásába, mert a világháború kitörése után a férjet – aki gazdasági hivatalnokként dolgozott a Budapesti Tudományegyetemen – a harctérre vezényelték, így a kereskedelmi iskolát végzett Jolán mindvégig szerettei körében maradhatott. Napközben – ugyancsak Pászti jóvoltából – a Bőrklinikán, egy orvosprofesszor mellett, biztos fizetésért, tiszta irodában, értelmiségi környezetben dolgozott. A család tehát viszonylag védett helyzetben vészelhette át a háború első éveit: a férj polgári fizetése és Jocó keresete a rendelkezésükre állt – legalábbis egy darabig.

A frontra induló Pászti Elemért ifjú – tizenöt éves – felesége, Jocó még elhalmozta szeretetével. Bevonulása után elküldte neki legújabb műtermi portréját – a profilból ábrázolt képen fehér kalapban, blúzban ül, még inkább diáklány, mint fiatalasszony benyomását keltve (ld. Függelék, 6. sz. fotó) -, s a kép hátoldalára rótta, szép, kalligrafikus betűkkel, aggódó sorait:

Úgy elszomorítottad a szívemet avval a rettentő hírrel, hogy „megyek” Alig tudtam visszafojtani a sírásomat, amikor felmentem, de nem bírtam magammal, egyszerre kibuggyantak könnyeim, nem láttam semmit csak a te szomorú arcodat. (…) Írjál mindig és sokat, tudod, hogy mindig csak rád gondolok. Istenem! hol is lehetsz most? Hova hajtod le fejedet, mikor elfog az álom? Ki altat el? Ki ébreszt fel? Ne félj, ott vagyok én mindig melletted. Én el foglak altatni, úgy mint eddig. (József Jolán üzenete Pászti Elemérnek 1914. október 13-án)

Mégsem volt olyan idilli a helyzetük, amilyennek József Jolán 1940-ben megjelent könyvében hivatalnok-időszakról beszámolt, s az sem lehet véletlen, hogy fő művében említést sem tett első házasságáról. Nem sokkal később ugyanis már megmutatkoztak a válság első jelei a 38. gyalogezrednél zászlósként szolgáló (később tartalékos hadnaggyá előléptetett) férj és a tizenöt éves – szinte még gyereklány – Jocó között, aki ekkoriban tudta meg, hogy teherbe esett, kevesellte távollevő férje törődését, és a kis jövevény érkezése ellen minden ízében, hisztérikusan tiltakozott. Elsősorban azért, mert – megszabadulva végre a kistestvérei pesztonkájának kényszerű szerepétől – merőben másféle, szépségét-tehetségét kiteljesítő, modern életformára vágyott.

„Nem akartam úgy élni, úgy dolgozni, mint a többi ferencvárosi gyerek és felnőtt” – ez az érzés dolgozott benne tizenkét-tizenhárom éves kora óta, amikor konokul a fejébe vette, hogy mindenáron továbbtanul és kiemelkedik a születésénél fogva számára kijelölt társadalmi környezetéből. Most azonban úgy érezhette, hogy a szíve alatt hordozott magzat a menekülésre késztető világhoz láncolja és a személyiségét háttérbe szorító, hagyományos, önkorlátozó családanya-szerepre kényszeríti – a riasztó jövőkép pedig a végsőkig elkeserítette.

Bármilyen erős társadalmi felhajtóerő működött benne, nemcsak az apjától örökölt eufóriára, hanem az anyjától eltanult depresszióra is hajlamosnak bizonyult. A kedélynyomasztó, komor életkilátások ellen már fiatalasszony korától kezdve önámító pótcselekvésekkel – nagyra törő álmokkal és hisztérikus lázadozásokkal – próbált védekezni. Erről tanúskodnak a férje nevéhez idomuló, de önnön személyiségét is érvényesítő Jolán, alias Pászti Jocó (P. J.  nyomtatott monogramú levélpapíron, Pászti Elemérné pecséttel ellátott borítékban fennmaradt) kézírásos levelei, amelyek nemrég kerültek elő Pászti Elemér hagyatékából. (Szövegüket ld. a Függelékben.)

Nem tudhatjuk, hogy a Mama és a két kistestvér mit vett észre az áldott állapotát kétségbeesve viselő Jocó hangulatváltásaiból és a férjének írt levelében kinyilvánított halálvágyából. Azt viszont föltételezhetjük, hogy a családi biztonság letéteményesének tekinthető, nehéz sorsú, de küzdőképes Pászti Elemér – úgy is, mint eleven erőszimbólum – időközben mindinkább pozitív mintává vált az apaélményre vágyó kisfiú számára. Hiszen „Elemér bácsira” nemcsak sportsikerei és harctéri bátorsága miatt lehetett büszke, hanem azért is, mert – megismerve hányatott élete történetét – sikerrel kecsegtető életmintát kapott tőle. (Pászti Elemér önéletrajzának szövegét ld. a Függelékben)