24 Jun Pászti Elemér és József Jolán – az írónő szemével

A férfi – akinek édesapja mozdonyvezető volt – korán elvesztette szüleit, és húgával együtt gyámságba került; Margit nővére árvaházban nőtt fel, ő pedig – nagybátyja segítségével – elvégezte el a gimnáziumot, majd állami számvevő lett. Pászti rendkívüli akaratereje megfeszítésével vívta ki önnön legjobb életlehetőségeit: lelkiismeretes-pedáns-megbízható gazdasági szakember és élsportoló lett, aki úgy emelkedett ki hátrányos társadalmi helyzetéből, hogy felnőttként sohasem kellett mások segítségére szorulnia.

Az önerőből megszerzett hírnév, siker és biztos megélhetés receptjével József Attila egész életében kamatoztatható életmintát kapott Jocó férjétől, a már nem irigyelt, inkább példaképnek tekintett olimpikontól. Ráadásul a bajnok távollétében ő is szabadon edzhette testét a lakásban tartott súlyzókkal. Pászti a frontról szabadságra hazatérve arra is mindig szakított időt, hogy átnézze tízéves sógora leckéit, magyarázatot adjon kérdéseire, s meséljen az életéről. Nem lehet véletlen, hogy Pászti maga úgy emlékezett vissza Szabolcsi Miklósnak írt levelében „a kb. 10 éves, elemista Attilára”, mint aki „ebben az időben még nem árult el semmiféle költői vénát. Eleven szemű, értelmes arcú, jó tanuló gyerek volt és én azt hittem, hogy a „Mama” után engem szeret a legjobban. Csalódtam, mert elválásunk után haláláig egyszer sem keresett fel.” (Ld. Szabolcsi, 2005/1. 73.)

Hogy miért alakult mindez így, arra a házaspár sorsának további alakulása adhat magyarázatot. Érdemes dátumszerűen rekonstruálni az eseményeket.

Amikor az első világháború kitörését követő mozgósítás során először hívták be frontszolgálatra Pászti Elemért, az öttagú család – Jocó és férje, illetve József Áronné és két kisebb gyermeke – már két hónapja az Üllői úti szoba-konyhás lakásban élt. Ekkoriban vizsgáltatták ki a mind gyakrabban betegeskedő Mamát, akiről kiderült: méhrákja van, s rádiumos kezelésekre kell járnia. Jocó nehezen leplezett szorongással firtatta a lehetséges jövőt: féltette a harctéren életét kockáztató férjét, akinek a lakásában és a fizetéséből éltek; idegenül érezte magát munkahelyén, ahol minduntalan éreztették vele: örüljön, hogy alkalmazzák, nincs számára továbbjutási lehetőség; és rettegett a közelgő gyermekáldástól, hiszen nem akart a Mama sorsára jutni, aki a gyerekeiért áldozta föl az életét és az egészségét. Hisztérikusan féltette a szépségét, rettegett az öregedéstől, az elhagyatottságtól, az anyagi bizonytalanságtól és a család eltartásának felelősségétől. Ő élni szeretett volna még kicsit, másképp, mint eddig; jóvátételt várt a sorstól, nem újabb megpróbáltatásokat. Ez az érzés motiválta kifakadását, amellyel 1914 novemberében, a tábori postán küldött levelét zárta – s amelyet férje soha nem bocsátott meg neki: a saját kezével fojtja meg a nem kívánatos jövevényt, ha megszületik. (A levél teljes szövegét ld. a Függelékben.)

A törődést zsaroló levél hatására Pászti, amint tudott, hosszabb szabadságot kért, hogy felesége mellett lehessen, amíg az kihordja és világra hozza gyermeküket. A „Pászti Jocó” név összevonása alapján, Pacóként becézett, szép, egészséges kisfiú 1915 májusában született meg, és az egész család örömforrásává lett. A tízéves Attila és a tizenkét esztendős Etus – a „boldogságos kismamává” változott Jolán, Pászti és a Mama társaságában – úgy érezhették, hogy újra helyreállt a családi teljesség: nemcsak új apát kaptak, hanem egyszerre két anyjuk is van, Pacó személyében pedig új kistestvérre, elbűvölő játszótársra tehettek szert.

További örömök forrása volt a család térbeli terjeszkedése: mivel az Üllői úti szoba-konyha szűknek bizonyult hat ember számára, Pászti kétszobás, komfortos lakásba költöztette őket 1915 augusztusában, a ferencvárosi Bokréta utcába. Egy hónap múlva azonban a családfőnek ismét frontszolgálatra kellett jelentkeznie. Röviddel az indulás előtt kereshette föl a házaspár a fényképészt, hogy bármikor elővehető emlékkép formájában, továbbra is együtt maradhassanak képzeletben. (Ld. Függelék, 8. sz. fotó.) Ugyanebből az alkalomból készülhetett az első közös fotóportré Attiláról és Etusról a „Mona Lisa” Művészi fényképészet és arcképfestészeti vállalat Erzsébet körúti műtermében (ld. Kovács, 2005. 9., 46.), és a kis Pacó egyetlen – mindkét család által gondosan megőrzött, levelezőlap-formátumú – fényképét is valószínűleg ekkor rögzítették.

De másféle időbeli párhuzamokra is fölfigyelhetünk. Valószínűleg ekkortájt ismerkedett meg Jocó dr. Makai Ödön ügyvéddel, aki gépírónőt keresett, hogy sajtó alá rendezze kereskedelmi-pénzügyi tárgyú publikációit. Mivel Makai első, német nyelvű gazdasági szakkönyve 1916 júniusában jelent meg, és a magyar szakfolyóiratokban közölt cikkeit – köztük a Mérleganalízis, valamint a Részvénytársasági tartalékpolitika és mérleganalízis című tanulmányait – is ebben az esztendőben publikálta, föltételezhető, hogy a kéziratokat legkorábban 1915 végén vagy 1916 első hónapjaiban gépelhette Jolán az ügyvéd lakásán.

Amíg Jocó távol volt, az apja erejét és mozgékonyságát öröklő, kis vasgyúróról a Mama és testvérei gondoskodtak. Ám a gyerekek dédelgetett kedvencét 1916 tavaszán megtámadta a kor végzetes gyerekbetegsége: a diftéria, amellyel szemben tehetetlen volt az orvostudomány. A Pászti-József család számára tehát mindössze tíz hónapig tartott a közös háborús idill. A haláleset megpecsételte a házaspár – és tőlük függő hozzátartozóik – sorsát is.

Nem a kis unokaöcs volt az első halott a gyerekek életében – hiszen annak idején, a Papa távozása után, már láttak akasztott embert a padláson – Ferenci bácsit, a lakójukat, akit megcsalt a felesége, s akinek alakja tovább kísértett emlékezetükben. (Bizonyság erre a költő 1923-ban írt Alkohol című verse, melyben Juhász Gyula fölfedezettje majd így fejezi ki magát: „…agyam szúvas, megrecsegő fáján, / Vén öngyilkos a padlás gerendáján, / Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.”)