24 Jun Pászti Elemér és József Jolán – az írónő szemével

Anya és fia kölcsönösen érvényesülő, gyógyító hatású, intenzív testi empátiája akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a harmadik elemista fiú tüdőgyulladást kapott, s már az orvos is lemondott a lázálmában félrebeszélő beteg életéről.

A teljes nincstelenségben, a fűtés, az orvosság, az ennivaló hiányában az anya hiába próbálja minden erejét latba vetni. A kisfiú válságos állapotba kerül. A mama ekkor melléfekszik, teste melegével öleli át lázas testét, álomba ringatja, s reggelre túljutnak a válságon. Az anyai test védelme megmenti a gyermek életét, s Attila tüdőgyulladásából lábadozva megmenti anyja életét, aki a miatta elzálogosított fehérnemű, illetve az elvesztett zálogcédula miatt le akarja vetni magát az emeletről. Attila észreveszi, és minden erővel belekapaszkodik… – Egy másik verzió szerint lázas, önkívületi állapotában megtalálja az eldugott zálogcédulát.

A történet második fele legenda, de az első fele élő valóság: a láz „tömény tüze”, amelyet csak az anyai test melege tud csillapítani, tér vissza a Kései siratóban. József Attila ugyanúgy szeretett másokat, ahogy a szeretetet magának kívánta.  (Nemes Lívia: József Attila tárgykapcsolatai)

Ugyancsak az anyától eredő – nővéreire („tejtestvéreire”) is kiterjesztett -, totális testi-lelki azonosulási vágy miatt kísérelt meg öngyilkosságot kilenc éves korában, amikor úgy érezte, hogy Jolán el akarja hagyni őket. A várható veszteségérzés sajátos „segélykiáltásra” ragadtatta. Valójában régóta féltékenykedett a mind önállóbbá váló Jocóra – aki cukorkaárusként, majd jegyszedőként dolgozott a Világ moziban, ahol az egész családnak munkát szerzett -, s láthatóan a férfipillantások kereszttüzében érezte magát igazán elemében. Most azonban nővére legális „hűtlenségre” készült. A moziban ismerkedett meg jövendőbelijével, a nála tíz évvel idősebb Pászti Elemérrel, az 1912-es stockholmi olimpián ezüstérmet szerzett magyar tornászcsapat tagjával – aki egy évvel később egyéni összetett kategóriában magyar bajnok lett -, s eljegyezte a lélegzetelállító szépséggé cseperedett, értelmes nagylányt.

Jocó ekkoriban már nemigen emlékeztetett korábbi önmagára, mert elegáns, „kisasszonyos” öltözködésével és a felsőbb osztálybeliek szokásait utánzó viselkedésével egyre inkább kirítt a családból. Vőlegényét, a jóképű-sikeres-erős sportsztárt a kilenc éves fiú inkább betolakodó riválisnak, mint lehetséges pótapának tekintette, hiszen Jolán nélkül el sem tudta képzelni további életüket – hiába vesztek össze gyakran semmiségeken. A nyilvánvaló erő- és a korkülönbség miatt csak ő lehetett a vesztes a Pásztival szemben a szeretett nő birtoklásáért folytatott, gyakran elképzelt, virtuális vetélkedésben.

A József család kiskorú férfi-várományosának felnőttes-fölényes gesztusokhoz kellett folyamodnia, hogy egyenrangúnak látszódjék azokkal, akiktől további sorsa függött. Egy alkalommal például kilopott „kisasszony-nővére” ridiküljéből egy cigarettát, s immár nem titokban, a WC-n – mint máskor -, hanem provokatív szándékkal, csak azért is a konyhában gyújtott rá, hogy félreérthetetlenül jelezze Jocónak: tiltakozik a hátrányos családi megkülönböztetés ellen. „A Jolánnak szabad? Nekem nem? Pedig engemet küldenek mindig a boltba. Én hozok fát a kiserdőből, ő meg nem.” Nővére, amint megérezte a füstöt, lekevert neki két pofont – ám az újabb, ezúttal fizikai megalázás öccse agresszív ösztöneit mozgósította, és nárcisztikus sérelmét infantilis módon kívánta orvosolni.

Úgy vélte, akkor állhat halálos bosszút a verésért, ha Jolán ellen irányuló dühét önmaga ellen fordítja – hadd bűnhődjék szívtelen nővére élete végéig a pedagógiai pofonért, azaz ne lehessen boldog Pásztival sem. (Láthatjuk: a „halált hozó füvet” termő, „gyönyörű szép szív” lírai metaforája még nem is verbalizálódott, amikor a posztumusz bosszúvágy József Attilára oly jellemző, visszatérő érzése a sebzett lélekben már megszületett.)

Öngyilkosság? címmel a költő maga idézte föl „lúgkőivási kísérletének” történetét 1935-ben, már pszichoanalitikus tudása alapján érzékeltetve a tett igazi okát: a közelgő veszteség miatt érzett szorongást, a leplezetlen revans-vágyat és a „szegény kisgyerek panaszaiból” ismerős érzelmi hajtóerőt: a leplezetlen önsajnálatot. A halálos játékot azonban nem gondolhatta egészen komolyan, hiszen nyilván az sem volt véletlen, hogy az üres lúgköves palack helyett beérte a keményítős üvegcsével, s abból kortyolt – szándéka szerint – halálos adagot. Évekkel később Szántó Juditnak el is elárulta: „mikor keményítőt ittam, lelkemből kukucskáltam és tudtam, ez csak a mama szeretetéért van, ez csak ijesztés”.

(Érdemes fölfigyelni a kis novellává kerekített emlékezés filmszerűen pergő, erős vizualitást hordozó effektusaira, amint a költő egyszerre láttatta és értelmezte külső és belső perspektívából egykori szenvedő önmagát. Lélekelemzésre fókuszált emlékezete ekkor már úgy működött, mint egy gyakorlott időutazó titkos kamerája, mely minden apró, de utólag fontosnak minősült mozzanatot hűvös tárgyilagossággal rögzít – majd az emlékmozaikból katartikus hatású, drámai módon újraélhető történetet szerkeszt.) Az Emberismeret című folyóirat öngyilkossággal foglalkozó tematikus számában megjelent írás pszichológiai szempontból is tanulságos.

Idézzük az anya reakcióját és a gyermek viszontreakcióját. A mama a munkát otthagyva rohant haza, amikor a történtekről értesült, és a ház egybegyűlt asszonyait félrelökve szaladt az ágyhoz. Szája reszketet, szeme könnyes volt. „Aztán engem a kilencéves kölyköt – felvett a karjára, simogatni kezdett, és vitt a konyhába. És csendesen, majdnem súgva kérdezte: »Mondd, mutasd fiacskám, mit ittál?« Én majdnem végtelenül boldog voltam, hogy a mama felvett a karjára. Minden vádat elfelejtettem, csak erősen odasimultam hozzá. Ismét felcsuklott belőlem a sírás, mert azt éreztem, hogy akkor lennék tökéletesen boldog, ha a mama úgy vett volna föl, úgy simogatna és úgy beszélne ilyen csendesen hozzám, hogy én nem csináltam volna azt, amit csináltam.”