24 Jun Pászti Elemér és József Jolán – az írónő szemével

Pacó azonban vérrokon volt: egy kicsit önmagukat is szerették benne a testvérek. Elvesztésével saját elmúlásukat is intenzívebben, valóságosabban élhették meg a gyerekek, mint azelőtt, amíg csak fantáziáltak a kikerülhetetlen elmúlásról. Ha találkozni akartak kis játszótársukkal, a képzeletüket kellett mozgósítaniuk, amikor virágot vittek a sírjára, a Kerepesi temetőbe. Az örökmozgó-mosolygós kisded emléke megmerevedett az időben: már csak az egykori pillanatfelvétel közvetítésével lehetett ábrázolni s fölidézni alakját.

Jolánt furcsa-szenvtelen aktivitásra késztette kisfia hirtelen halála. Már Pacó halálának napján, 1916. március 29-én postára adta a nyomtatott (!) gyászjelentést férjének (ld. a Függelékben), így Pászti Elemér zászlós a 38. gyalogezrednél szinte azonnal értesülhetett a számára kiheverhetetlen tragédiáról, melynek bekövetkeztéért – mint későbbi leveleiből kiderült – a gyerek világra jötte ellen berzenkedő, az anyaságot tehernek tekintő feleségét okolta.

A Bokréta utcai lakásban minden a fájdalmasan hiányzó Pacóra emlékeztetett, ezért Jolán – aki amúgy is drágának tartotta a havi hatvan koronát a bérleményért – 1916 nyarán átköltöztette övéit a Ferenc tér 11. szám alatti házba, egy szűkebb, de olcsóbb szoba-konyhába: utolsó közös otthonukba. 1916 októberében – amikor Makai Ödön másik, német nyelvű gazdasági szakkönyve is megjelent – a frontról szabadságra hazatérő Pászti Elemér már az új lakásban találta felesége családját és saját bútorait. De Jocó változatlan szeretettel várta haza a férjét.  1917. január 16-án készült fényképét – melyen rózsát tart a kezében és kontyba fésült hajjal állt a fényképezőgép elé – a következő, kézírásos szöveggel küldte el férjének: „Budapest, 1917. jan.16. Elemér, nagyon sok forró szeretettel küldöm 18-ik születésnapom alkalmából. Gyere már édes haza!!” (Ld. Függelék, 9. sz. kép.)

Közös gyászuk azonban a jelek szerint nem hozta közelebb egymáshoz a házaspárt, inkább a végső elszakadás kikerülhetetlenségét tudatosította. A kisfia elvesztése miatt vigasztalódni vágyó férj ugyanis egy nemi úton terjedő kórt is hazahozott a harctérről, átadva a fertőzést feleségének, aki meddővé vált, és – mint egy későbbi, 1918. február 26-án kelt levelében olvasható (ld. Függelék) – a más asszonyok számára természetszerűleg megadatott, szexuális örömöktől is megfosztatott. Minderről a két gyerek persze mit sem tudhatott, ám egy elcsípett konyhai beszélgetés során József Attila értesült a hétpecsétes családi titokról, amelyet húsz évvel később, a Szabad-ötletek jegyzékében újra fölidézett önmagának: „a Jolán nemi beteg lett a férjétől – Elemér bácsi – ezt eltitkolták előlem”.

Nemcsak Makai Ödönt kell hát keresnünk József Jolán és Pászti Elemér házassági válságának hátterében, hanem ezt az akkoriban nem ritka, „háborús sérülésnek” tekinthető balesetet is – amely azonban nem lehetett volna válóok, ha a partnerek megértőbben, bizalmasabban viszonyulnak egymáshoz.

Az ambiciózus Jocó azonban mindinkább kalitkában érezte magát; szűk volt számára a Pászti által fölkínált – és elvárt – hagyományos női szereplehetőség, melynek három jellegzetes helyszíne: a konyha, a háló- és a gyerekszoba. Ám férje – éppen azért, mert maga is apa és anya nélkül nőtt fel -, „szabályos” családi életre vágyott, akárcsak a gyermekkori hiányérzeteit kompenzálni vágyó későbbi költő: József Attila, aki érettebb korában maga is hasonlóképp vélekedett nővéréről – legalábbis a Jolánnal rivalizáló élettárs tanúsága szerint:

Jolán a gyereket tehertételnek érezte, akit sokkal inkább megsiratott Attila, mint az anyja. Közben hazajött Pászti, családra, szeretetre vágyva, és mindebből nem kapott semmit. Jolán kirepült, csak Attilát fogta el néha, aki akkor Pászti miatt nagyon haragudott Jolánra. (Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés)

Mindazonáltal a házaspár közti elmérgesedett viszonyt alapvetően a két fél alkati különbségéből fakadó, kölcsönösen eltérő igénye-várakozása indokolja és magyarázza. Meglepő éleslátással tudatosítja mindezt József Jolán a válásuk után, 1918. februárjában férjének írt levelében. „Maga a szenzibilis lelkével az impresszionizmus embere. Én fatalista vagyok. Ezer apró kabalám van, amiben hiszek, és úgy fogadok mindent, ahogy jön, semmiért a kezem ki nem nyújtom, és semmi ellen nem teszek semmit. (…) De én hiszem, hogy számomra még jön valami óriási, csudás dolog, mert a sors sohasem következetlen, csak néha gonosz.” (A levél teljes szövegét ld. a Függelékben.)

Abban azonban már Makai Ödön reménykeltő létének is szerepe lehetett, hogy Jocó külön költözött tőle. (Szabolcsi Miklós adatai szerint „Makai lakást bérelt neki, előbb egy penzióban, majd a Dessewffy utcában”. – Ld. Szabolcsi, 2005/1. 118.) Talán a Jolánnál másfél évtizeddel idősebb, még nőtlen terézvárosi ügyvéd aggódó figyelmét éppen a kisfiát elvesztett, válófélben levő, gyönyörű fiatalasszony tragédiája keltette föl. Ezért próbálhatott a továbbiakban minden követ megmozgatva gondoskodni róla és a családjáról.

Mielőtt Pászti Elemér 1917. április 30-án újra visszatért volna a frontra, gyakran fölkereste kisfia sírját, és – a gyászukat feldolgozni képtelen hozzátartozók módjára – intenzív lelki kapcsolatban maradt halott gyermekével. A tragédia első évfordulóján – mint a gyerekláthatási perekben az egymást vádló házastársak -, távollevő feleségére öntve keserűségét, patetikus irodalmi levélben szólította meg néhai gyermekét, figyelmeztetve őt: ne higgyen a gyászruhás, krokodilkönnyeket hullató, szívtelen démonnak, ha virágot hoz a sírjára; ne felejtse el, hogy el akarta dobni magától és sohasem szerette. Mindenáron Jocó ellen igyekezett hangolni az ezoterikus kommunikációs kapcsolatba bevont kis halottat, hogy tehetetlen bosszúvágyától legalább szentimentális formában megszabaduljon. (A föltehetően Jolánnak is elküldött levél szövegét ld. a Függelékben.)

A lelkileg sebzett férj, mielőtt harmadszor is visszatért volna háborús szolgálati helyére, nagylelkűen a Mamának ajándékozta bútorait – elkeseredett-gáláns gesztusával csillapítva megcsalatottság-érzését és Jocó elleni indulatait. Mégsem tudta egyhamar kiheverni a történteket, s a maga módján szerette volna megbüntetni hűtlenséggel vádolt feleségét – erre utal József Jolán 1917 nyarán kelt levele, amelyben egyszerre követelte anyagi jussát a férjétől – és sürgette a válást. (Betűhív szövegét ld. a Függelékben):

Egyáltalán nem értem, hogy mit akar a borzasztó fenyegetéseivel? Most sem tagadja meg önmagát, életének egyetlen célja kínozni engem, s most meg egyenesen az életemre tör. Hónapok óta nem gondoskodik rólam, sőt még azt a pénzt is zsebre teszi, amit a katonaságtól direkte a felesége számára kap, és az ilyen tempók után igazán nem tudom, honnan veszi a jogot, hogy az én dolgaimba beleavatkozzék és (…) még fenyegetőzni is mer. Remélem, tudja, hogy az életveszélyes fenyegetéseket a törvény bünteti. (…) Lássa be, hogy ez így nem mehet tovább, és írja meg az ügyvédjének, hogy legyen valami, amivel ennek a borzasztó helyzetnek véget lehet (kell) vetni. (…) Tegyen engem szabaddá, és én örökké hálás leszek! (…) Most a napokban kapott maga 500. korona gyorssegélyt, mint nős ember. Abból 200 korona engem illet, ne felejtsen el intézkedni, hogy azt megkapjam.” (József Jolán Pászti Elemérnek, 1917. június 10-én.)

Amint 1918. január 15-én kimondták a válást, „Jocó” hangot váltott, s őszinte nagylelkűséggel kívánt sok szerencsét időközben hadnaggyá előléptetett, elvált férjének – aki éppoly nehezen szakad el tőle érzelmileg, ahogyan későbbi házastársai, Makai Ödön, Bányai László és Gerhauser Albert sem tudták kivonni magukat egyhamar Jolán bűvköréből.