02 Jun Pászti Miklós 75. születésnapjára emlékeznek kollégái
Ráczné Rupnik Zsuzsa: Emlékek
1948-51 között, mikor én jártam a Zeneakadémiára még volt egyházzenei tanszak, amire a középiskolai énektanárképző és zeneszerzés szak mellett Pászti is járt. Akkor még legendás hírű tanárok oktattak. Bárdos Lajos, Kodály Zoltán, Harmath Artur, Szabolcsi Bence, Forrai Miklós, Vásárhelyi Zoltán, Ádám Jenő, Szőnyi Erzsébet, Werner Alajos. Aki a „nagyoktól tanult, egy életre megőrizte az ő szellemiségüket. Pászti kiváló eredménnyel végzett. Ilyen előtanulmányok nélkül aligha tudta volna megírni a „Magyar Századok” szép zeneszámait; A Sámánt, a Seprődi Borbárát, és a legnagyszerűbbet a Keresztet. Először – 51-ben- mint kórusvezetőt ismertük és szerettük meg. Rudolf Péter, volt osztálytársával együtt megvalósították a „nagy” generáció szellemi örökségét. Ez a lendület, stílus és szemlélet az Együttesben is politikai ellenlábasokra talált. Elküldték, s csak 1959-ben hívták vissza. Ekkor kezdődött az ő igazi, senkihez sem hasonlítható kórusvezetői, zeneszerzői és kutatói tevékenysége. Amikor ő lett a főnök – akkor szinte egyedülállóan -előbányászta Palestrina, Josquin de Pres motettáit, Liszt Ferenc vallásos kórusműveit. Ezek a legnagyobb élmény jelentették mindannyiunknak. Még ma is emlékszem hogy a betanítás idején milyen szépen mesélte el a szövegek lényegét, a kor értékeit, a művek keletkezési körülményeit. Fájó szívvel gondolok rá, hogy ma már nem hallhatja ezeket senki. Elszálltak a szép hangok.
Ágoston Mária: Pászti
Az ember csak ül, és meditál. Mikor is halt meg? Mikor is találkoztam vele először? No és utoljára?
Mikor 30 éve, életemben először betettem a lábam az Állami Nép Együttesbe, még fiafal lány voltam. Kicsit gonosz dolog, hogy az ember mindent magán mér. Még konziba – jártam jó meleg fészek, ahol „csak” zene van – amikor végzősként ráeszméltem, lépni kell. De merre? Hová? Hát a Pásztikoz!
Az Énekkarba, egyfajta fiatalítás után, hatodmagammal kerültem be. A repertoár betanulása után, szinte napok alatt dobtak be minket a „mélyvízbe”. Csak kapkodtuk a fejünket. Aztán végre elkezdődtek az énekkari próbák, és kinyílt előttünk egy új zenei világ. Bach, „Bűbáj-Mozart” – ahogy ő emlegette Palestrina, Kodály…
Jöttek az utazások, koncertek, vidéki utak, a szénfűtésű kályhás, eldugott falusi kultúrházaktól az Erkel Színházig, Zeneakadémiáig. És persze a nagyvilág, ami önmagában egy csoda volt. Együtt utazni, élni, dolgozni száz művésszel, emberrel.
Ő mindig csöndes volt és mértékadó. Előtte az emberek nem ,tópofiztak”. Viselkedtünk – a szó nemes értelmében. A világnak hány, de hány gyönyörű helyén rögtönöztünk öröméneklést, ha jó akusztikát találtunk!
Talán élete egyetlen elkésésének is tanúi lehettünk páran. A montecarloi előadás után, a tetőteraszon együtt bámultuk a csodás panorámát, miközben lezárták a lejáratot… Három busz várt ránk, hogy lerohanjunk – körbe a városon. Kalapja, kis bőr aktatáskája is persze nála!
A próbateremben csak akkor hagyta abba váratlanul a legelmélyültebb munkát, ha az ablakon kinézve egy macska sétált el az úton. Ilyenkor pár perc szünetet kaptunk. De akkor is megesett, amikor a karmesteri pult körül csúszó-mászó, a zongora alá is „betévedő” új, apró generációt is becipelő szülők gyerekei unták a hangzavart.
Szakmailag, zeneileg talán soha nem volt olyan magas fokon az Állami Népi Együttes énekkara, mint 1985-ben, az átszervezés idején. Mi tele félelemmel, aggodalommal, értetlenséggel ültünk be egy új próbaterembe, az Állami Énekkar megalakulásakor. Ő tele volt bizakodással, izgalommal, és mintha egyre fáradtabb lett volna…
Emlékszem, a Vörösmarty térre kitett leanderek virágait nézegette-szagolgatta. Az édes illattól átszellemült az arca. Akkor láttam utoljára…
Sírhely: Farkasréti-temető parcella 2/6
sor 5
sírhely 5/6