02 Jun Pászti Miklós 75. születésnapjára emlékeznek kollégái
Hegyi Imre: Emlékforgácsok Pásztiról
Az egyik szeme szürke, a másik világosbarna volt. De nem ettől volt rendkívüli személyiség.
Ha életrajzi film készülne Róla, s a film rendezőjeként megszemélyesítő személyt kellene találnom, aki Őt játssza – képtelen lennék rá. Nincs színész, aki az emberi tulajdonságok olyan szélsőségeit járta volna be, mint Ő. Félszeg volt és diadalmas, megalázott és magasba emelt. Finomlelkű komponista, ragyogó manuális technikájú karnagy és bútorszállító. Annak az énekes-generációnak voltam tagja, amely előtt lepergett az élete. Még ma sem tudom megemészteni, hogy a polgári miliőbe, amelyben felnőtt, egy tornászválogatott édesapát is bele kell képzeljek…
A nevetős, az összehúzott szemmel mosolyba rögzült arc, amelyik megjelenik előttem, ha megidézem. Ez az „introitus” ezer szótól megkímélte – amúgy sem volt a szavak embere. „Poeta Doctus” volt, mindent tudott, ami megtanulható volt, nem bízott sokat a véletlenre. Viszont ha az ihletett zenei pillanatban megjelent a „kék madár”, jó helyre érkezett. A stílus, a frazeálás, az ívek és építkezés szilárd építményén „repdeshetett” a madár mennyei magasokba. Csak mára vált világossá számomra, hogy ez utóbbi mennyivel több, mint a hókuszpókuszos hablaty, zeneileg indokolatlan pianisszimókkal, és hisztériás tempókkal.
Elküldték, mert kispolgári család sarja volt. Elküldték, mert egyéniség volt, elküldték, mert rossz közönség volt, ha az akkori idők önünneplésről szóltak még az Együttesben is.
Visszahívták, mert egyéniség volt, mert teljesítmény volt mögötte, mert önmaga maradt bútorszállító segédmunkásként is, és mert újra kellett teremtenie egy szétzilálódott énekkart.
Végtelen tisztelettel mesélte sztorijait az igazi mesteremberekről, akikkel érezhetően egy klánba sorolta magát. Aztán végigbarkácsolta az otthonteremtés minden lépcsőfokát. Amikor elmondtam neki, hogy a csempefúrásánál ragasztószalagot rakok a lyuk helyére, és úgy nem csúszik meg a csigafúró, szokásos „teli-mosolyával” véste emlékezetébe, s hálás volt érte.
Egy számmal mindig kisebb kalapot sóztak rá, mint amekkora valójában kellett volna neki. De ezt tengerparton és kánikulában is magánál tartotta, védjegye lett… Az öltözködés divatja hidegen hagyta. Ő más dimenzióban adta elő magát.
Az autó, mint alkotás, az autó, mint közlekedési eszköz, mint az apró bütykölések terepe, kiteljesítette az életét. Minden „autós értesülést” felgyűjtött, továbbadott. Emlékszem, milyen gyerekes boldogsággal állított szelepet az öreg „bogáron”, az erre a célra köszörült konyhai késpengével – amit kölcsönadtak neki.
A világjáró években, ő akadémiai emlékeivel operált. A zenei kifejezések latinja, olasza mindig kisegítette. Más nyelvre nem volt fogékony, nem is hiányzott neki. Akivel viszont „összejött”, az nem úszhatta meg a nikotinos áldomást, “Kossuthtal” tisztelte meg a beszélgető partnerét, aki a cigaretta nyomán átértékelt ~ fogalmait Magyarországról. Hol voltak még az EU-s idők. . .
Kompozíciói, művei, nagyrészt felfedezésre várnak. Hogy hol a helyük, nálam avatottabbak hivatottak az eldöntésére. Én apró, kideríthetetlen talányként cipelem magamban a kérdést, a preklasszikusok, Palestrina, Lassus, Gesualdo mély ismerete mellett, hol tanulta meg a népzenekari hangszerelést? Kottái a mesterfokú igényesség grafikai remekei.
Legalább tízezer sakk villámpartit vívtunk. Nem vagyok szerénytelen, többnyire én nyertem. A sakkóra „lecsapásának” technikája, a „schnellezés” nem feküdt neki. De ki nem hagyta volna. Mindketten gépiesen lépkedtünk, mindegyikünk tudta a másikról, hogy az eszünk teljesen máshol jár. Néha cinkosan össze is néztünk, hogy mennyire átverjük a kibiceket. Egy másik síkon gondolatokat cseréltünk. Azt mindig elhalasztottam, hogy szóban is megkérdezzem: Miklós, miért bíztál bennem, s mitől maradtam rokonszenves Neked akkor is, amikor más már pálcát tört felettem?” Nem kérdeztem meg, s már nem is fogom soha.
Az egyik szeme szürke, a másik világosbarna volt. De nem ettől volt rendkívüli személyiség.