03 Jun Poeta doctus – Pászti Miklós halálának 25. évfordulójára

Nekem szerencsém volt több zenész kollégát megismerni, hiszen aput elég sűrűn hívták különböző kórusversenyekre zsűrizni. Ilyenkor elvitte a családot is, később már csak engem. Megfigyelhettem, hogy milyen maximalista, tökéletességre törekvő ebben is. Körültekintő, mindenre odafigyelő, alapos és igazságos. Még a zsűri elmarasztaló véleményét is képes volt rendkívül udvariasan közölni. Amúgy is régimódi úriember volt. A hölgyeknek kezet csókolt, pedig ez akkoriban már nem volt szokás.

Nekem életem során egyetlen egyszer csókolt kezet, a halálos ágyán. Mondott is pár mondatot, inkább kérést a jövőre vonatkozóan. Akkor ezt sokféleképpen magyaráztam, de ma már látom, hogy Ő egy vérbeli pedagógus volt. Tudta, hogyan adhat igazán nyomatékot a szavainak. Igaza volt. Amíg élek, nem felejtem el. Nem volt az a férfi, apa, aki képes látványosan kimutatni az érzelmeit. Ez mind a zenéjében, a mozdulataiban, a vezénylésében mutatkozott meg.

Szüleidnek szándékukban állt, hogy zenei pályára állítsanak benneteket?

Sokszor zongorázott, volt, hogy anyu énekelt hozzá. Ilyenkor szinte extázisba estem. Körbe-körbe forogtam és hihetetlenül boldog voltam. Ma már tudom, hogy a zene a gyerekekre egész más hatással van, mint a felnőttekre. Természetesen zenei képzést kaptunk, beírattak szolfézsra, meg a tömzsi ujjacskáim miatt hegedűre, Lujza nővéremet pedig zongorázni, de nem volt idejük velünk foglalkozni. Arra nagyon büszkék voltak, hogy abszolút hallásom van, és hihetetlenül gyorsan tanulok, fejlődöm, de nem vették észre, hogy csakis azért tanulok, mert a „rivaldafény” csábít. Mondogattam is, hogy engem maximum a dzsessz-hegedű érdekel.

Abban az időben már rendszeresen bejártunk a szüleink munkahelyére, a próbákra, előadásokra, bujkáltunk a színfalak mögött, hiszen nem volt nagyszülő, aki vigyázott volna ránk. A „világot jelentő deszkákon” nőttünk fel. Csodákat láttunk, gyönyörű díszleteket, ruhákat, táncosokat, akik folyton gyakoroltak a tükrös teremben, nevetgéltek, vagy incselkedtek a világtalan gyúrómesterrel. Én szerelmes is lettem – kicsi lányként – az egyik táncos fiúba. Lett is ebből kalamajka. Így történt, hogy mikor Amerikába utazott az Együttes, nekünk bizony el kellett költöznünk Veresegyházára, a fogadott „nagyszüleinkhez”, Szilágyiékhoz. Tulajdonképpen édesanyánk nagynénjénél nevelkedtünk, a nyarakat ott tölthettük, volt hogy átmenetileg ott jártunk óvodába, iskolába. Amikor ott hagytak minket apuék, rettenetes volt, nagyon bőgtem, aztán, mikor értünk jöttek, már azért sírtam, hogy maradhassak. Ebből is látszik, hogy az a gyermek, akinek művészek a szülei, nem kaphatja meg azt a törődést, figyelmet, kiegyensúlyozott életet, amit a többiek. Egy gyermek ezt hamar átlátja, és persze sok mindent nem tud, nem is tudhat, ezért igazságtalan is lehet a szüleivel. De a tény akkor is tény marad.

Tanított, korrepetált benneteket?

Apu hihetetlenül okos és művelt ember volt. Türelmetlen gyerek lévén nem szerettem segítséget kérni Tőle, mert mindig visszament a kezdetek kezdetéig. Pedig mennyire igaza volt. Valamit megérteni csakis a gyökerektől kiindulva lehet. A kollégái órákat tudnának a tanítási módszereiről mesélni, ami a mai napig egyedülálló, és pótolhatatlan.

A nővéremmel tizenévesen teljesen önállóak és önellátóak voltunk, csakis egymásra utalva, egymást nevelgetve, egymást bátorítva cseperedtünk felnőttekké. Persze eleinte örökös marakodással és veszekedéssel, később összecsiszolódva, érezve, hogy csakis egymásra számíthatunk igazán.

Apu egyszer eljött a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, az Erzsébet-napok alkalmából rendezett ünnepségre, – ahol én is felléptem- , mert nagyon érdekelte a Sztojanovics Adrienn által vezényelt Kodály Pünkösdölő. Annyira boldog voltam, mert ez kivételes és óriási dolog volt. Alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy utasítása ellenére ne integessek neki, csak is neki a színpadról.

Itt történt meg, hogy tanúja volt Básti Lajos színművész és egy kislány (Básti Juli lehetett, aki szintén szilágyis volt) közötti párbeszédnek. Básti sehogy sem tudta megértetni az instrukcióit, ezért inkább elszavalt egy Janus Pannonius verset, amit úgy épített fel a háborútól a békéig, tehát az egyenetlenségeken az emelkedéseken a jajgatásokon át a megnyugvásig, hogy erről az Erzsébet napi ünnepségről apu azzal ment el, hogy ezt kell megcsinálni, mert ez olyan rendkívüli. Ez volt a Precatio pro pace: Könyörgés békéért, ami 1974-ben Arezzoban kitüntetett mű lett, a Petrassiból, Dallapiccolából és Farkas Ferencből álló zsűri ítélte nyertesnek a darabot.

Gimnazista korunkban nővéremmel otthon rendszeresen énekeltünk, improvizáltunk. Amolyan örömzenélés volt ez, de Apu ezt nem értékelte. Gondolom, ez az Ő fülének elég borzasztó lehetett. Volt időszak, mikor különböző versenyeken indultam egyedül vagy duóban, trióban. Meghallgatott, de nem jósolt nagy jövőt. Kórusban is énekeltem. Imádtam. Állítólag szép alt hangom volt. Mikor Apu bele

törődött, hogy énekes akarok lenni, elküldött egy neves magántanárhoz, aki rögtön kihallotta, hogy valami baj van a hangszalagjaimmal. El is küldött foniátriára azzal, hogy amíg ekkora rés van a szalagok között, nem tud velem foglalkozni. A János Kórház orvosa szigorú gyakorlatokat írt elő, megijesztve azzal, hogy ha erőltetem az éneklést, annak hamarosan némaság lesz az ára. 17 évesen – bevallom őszintén – nem a napi gyakorlatokról álmodtam, így aztán inkább lemondtam az énekesi pályáról.