03 Jun Poeta doctus – Pászti Miklós halálának 25. évfordulójára
Ahol a művészetből kell megélni, nehéz eltartani egy négytagú családot.
Nem mondom, hogy olyan szegények voltunk, mint a templom egere, de amikor majd minden kislánynak megvolt az aktuális divatos játéka, mi, ha meg is kaptuk, már senkit sem érdekelt. Ilyen volt a néger baba, a babakocsi, a tiki-taki vagy a moncsicsi. Mindennel takarékoskodni kellett, banán, narancs szigorúan Karácsonykor egy falat. Ruházkodás? Arról ne is beszéljünk. Hálás voltam a gimnáziumnak, hogy a köpenyt kötelezővé tették. Érdekes, hogy még a rokonok is abban a hitben voltak – és ebből sértődés is lett -, hogy a Pásztiék milyen hihetetlen gazdagok, biztos azért nem hívják meg őket az otthonukba vendégségbe. Pedig az volt az igazság, hogy anyu szégyellte, hogy nem tud a vendégeinek színvonalas ellátást biztosítani az akkor már több kitüntetéssel bíró férje oldalán, nem tud az elvárásoknak megfelelni. Hiába mondtuk, hogy nem a külsőség számít. Aki barát, az egy zsíros kenyér mellett is barát, sajnos ez nem volt elég meggyőző érv. Inkább nem tartották, vagy elég lazán a kapcsolatokat.
Nem csoda hát, hogy elég fiatalon elhagytuk a szülői házat.
Melyek voltak a legszebb pillanatok?
Csodásan tudott évente egyszer sopszka salátát készíteni. Szépen, lassan, akkurátusan. Bármennyire is éhes volt, időt szánt az étel tálalására, elfogyasztására. (Érdekes, hogy a kisebbik fiam, aki alig ismerte, nem csak külsőre, de ebből a szempontból is hasonlít rá.) Nagyon biztonságos volt vele utazni. Igen jól vezetett annak ellenére, hogy kalapot hordott. Csuda jó volt éjszaka beszélgetni vele, mikor hazajött egy előadásról, és leült a kicsi konyhába az anyu által kikészített vacsoráját megenni. Én mindig megvártam, hogy ne legyen egyedül, és persze kiélvezzem az apa és lánya kapcsolat meghitt bensőséges pillanatait. Sajnos ez csak addig tartott, amíg anyu meg nem jelent az ajtóban és el nem zavart azzal, hogy apunak pihenésre van szüksége.
Azért vannak rossz emlékek is. Emlékszem, hogy a kávéfőző mellett mindig ott volt a fejfájás csillapító, és abból szinte mindennap bevett egyet. Ahogy teltek múltak az évek, egyre pesszimistább, már-már cinikus lett. Hihetetlen harcokat kellett folytatnia azért, hogy az énekkara működhessen, hogy biztosítsa számukra a megélhetést, hogy „átmenekítse” őket a Nemzeti Énekkarba, hiszen 1985-ben a Magyar Állami Népi Együttes Énekkarát szélnek eresztették. Küzdenie kellett, hogy a műveit előadják. Nehezen törődött bele, hogy itthon, a külföldön óriási sikert aratott műveit nem adják, vagy nem adhatják elő. Ezek közül a mai napig van itthon be nem mutatott darab. Folyton bizonygatta, hogy majd, ha nyugdíjba megy, akkor ezt is, meg azt is befejezi, megcsinálja, kijavítja, s végre lesz ideje az unokákkal is foglalkozni. De már nem érte meg. 58 évesen lett súlyos beteg és még nem töltötte be a 61-et, mikor elment.
Nővéremnek két lánya van, nekem két fiam és egy lányom. Tavaly született meg az unokám. Férjemmel, Dr. Barócsi Zoltánnal megalapítottuk a Pászti Miklós a Magyar Állami Énekkarért Alapítványt és Biatorbágyon a Pászti Miklós Alapítványt. Nővérem, Lujza pedig létrehozta a Pászti Miklós Zenei Nevelésért Alapítványt.
A Biatorbágyi Pászti Miklós Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, a Móri Pászti Miklós Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, a Fesztiváldíjas Pászti Miklós Vegyeskórus őrzi nevét. Bízom abban, hogy majdan az unokák és dédunokák továbbviszik a hagyományt. A felsorolás természetesen nem teljes körű, de semmiképpen nem hiányozhat az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar, akik a mai napig velünk együtt ápolják Édesapánk emlékét.
Nem is olyan rég megrendítő élményben volt részem, megláttam, hogy a Nemzeti Énekkar egyik énekesnőjének a kottatartó mappájában ott lapul apu fotója.
Ez nekem erőt ad.
Török Judit
Fotó: Pászti-archívum
Megjelent: Pászti Miklós zeneszerző halálának 20. évfordulóján
[ 2009. február 13., 13:44 ]