03 Jun Poeta doctus – Pászti Miklós halálának 25. évfordulójára

Pászti Miklós (1928. március 4. -1989. február 12.) zeneszerző, karnagy, Liszt-díjas, Érdemes Művész, a Liszt Ferenc Társaság és a Kodály Zoltán Társaság alapító tagja.

A hivatalos zenei élet, a „kánon” róla is megfeledkezett, mint megannyi kiváló zeneművészről, akik több évtizeden át gyakorló zenészként, alkotóművészként gazdagították a magyar zenekultúrát. Halálának 20. évfordulóján idézzük meg alakját kisebbik lányával, Pászti Nórával, akivel régi barátságunkra tekintettel tegeződünk.

Sajnálatos, hogy 1989-ben csak szűkszavú életrajz-életmű összefoglaló futotta a mérvadó szakmai folyóirat, a Muzsika 1989/5. számának hátoldalán. Egyetlen méltató mondatra nem tellett a karakterekből. A korunkbeli sajtó is hallgat.

Édesapám a középiskoláit a Tanárképző Gyakorló, a Zrínyi Miklós, és a Budapesti Református Gimnáziumban végezte. Ezzel párhuzamosan a Fővárosi Felsőbb Zeneiskola zeneszerzés tanszakára járt, ahol Szatmári Géza és Hajdu Mihály tanítványa volt. 1944-ben Kodály és Bárdos műveket szólaltatott meg a Református Gimnázium tagjaiból verbuvált saját szervezésű kórusával. Bárdos Lajos, Harmath Artúr, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence voltak a mesterei. A Zeneakadémián Veress Sándornál, Járdányi Pálnál, Szabó Ferencnél és Farkas Ferencnél tanulta a zeneszerzést.

Az OKISZ (Magyar Iparszövetség) egy nagy, Erkel Színházi jubileumi előadásán Liszt Prelűdjét mutatta be, a második részben Kodály Te Deumát. A szerző részt vett az előadáson, és ami elég ritka dolog volt, fogadta Pásztit a páholyában. Nagyon meg volt elégedve, és mindjárt meg is szabta, hogy legközelebb Mozart Requiemjét tűzzék előadásra.

A Mozart Requiem és a Kállai kettős végigkísérte az életét.

Azt hitte, hogy a továbblépés a magyar Lichtenberg Társaságnak a felelevenítése. A főnökség szerint ez azonban nem volt járható út, és új karnagy után néztek. 1960. január 1-jétől nem volt munkája, s a társbérlője hívására jelentkezett a Műcsarnokba, mert „intelligens segédmunkást” kerestek. Nagyon jól érezte magát, mert mint elmesélte, „gyönyörű műalkotásokat lehetett hurcolni innen oda és onnan vissza. Azt kellett csinálni amit mondanak, és nem nekem kellett kitalálni, hogy mit kell csinálni. Felelősség csak annyi volt, hogy nem kellett eltörni valamit.”

Természetesen minél előbb szeretett volna visszatérni a szakmába. Ekkor került a Budapest Táncegyüttes élére mint zenei vezető. Méltó követője volt mestereinek, noha kijelölte és járta a maga útját mint karvezető és mint zeneszerző is.

Az Állami Budapest Táncegyüttes zenei vezetőjeként s a Műegyetemi Kórus karnagyaként működött. A Magyar Állami Népi Együttes Énekkarának alapító karigazgatója volt. Az Együttessel 30 országban vendégszerepelt, számos hanglemezen, filmen és tv-felvételen dirigált, öt Hungaroton nagylemeze jelent meg.

1986-ban alapította az Állami Énekkart a Magyar Állami Népi Együttes énekkarának tagjaiból, melynek repertoárján számos műve szerepelt. A Nemzeti Énekkar ebből a magból alakult, s máig őrzik, ápolják emlékét, repertoárjukon tartják műveit. A Művészetek Palotájában lévő próbaterem 2008 óta a nevét viseli.

Több mint kétszáz művet komponált: népdalfeldolgozások, dalok, kantáták, kórusművek, tánc-kísérőzenék, kamaraművek. A Csángó magyar szerelmi dalok című alkotása világkarriert futott be. Alkotásait Angliában, Finnországban, Dániában, Németországban, Olaszországban, Franciaországban, az USA-ban éneklik. Mondhatni, hogy világszerte ismert. Kórusműveivel számos nemzetközi zeneszerzői versenyen nyert díjakat. Sajnos több díjnyertes műve itthon még mindig bemutatásra vár.

Az életmű közel 50 év kórustörténeti keresztmetszetét adja. Azok az énekesek, akik az Állami Népi Együttes énekkarából a Magyar Állami Énekkar alapító tagjaivá váltak, tisztelettel, szeretettel mesélnek róla.

„Liszt, Mozart, Sztravinszkij, Palestrina, Handel, Sosztakovics Haydn, Esterházy, Petrovics, Szokolay, Bárdos, Vujicsics , Bartók és Kodály nagyszerű kompozícióin keresztül ismerkedhettünk a zene igazi mélységeivel.”/Lisztes László/

„ Épített és formált bennünket felejthetetlen, fanyar, állandóan nevetésre görbülő arccal. Órákat szentelt egy-egy ütemnek, néhány kottafejnek…felfedezhette azt, amit zenének is lehet mondani, de voltaképpen az élet megszólaltatása, amire és amiért megszületik egy ember, amitől értelmes egy élet, amiért érdemes élni, amit lehet élvezni, ami belső örömöt, békét ad…” /Szécsi József/

„Egy számmal mindig kisebb kalapot sóztak rá, mint amekkora valójában kellett volna neki. De ezt tengerparton és kánikulában is magánál tartotta, védjegye lett… Az öltözködés divatja hidegen hagyta. Ő más dimenzióban adta elő magát…Félszeg volt és diadalmas, megalázott és magasba emelt. Finomlelkű komponista, ragyogó manuális technikájú karnagy és bútorszállító… „Poeta Doctus” volt, mindent tudott, ami megtanulható volt, nem bízott sokat a véletlenre. … Kottái a mesterfokú igényesség grafikai remekei. /Hegyi Imre/

„nagyoktól tanult, egy életre megőrizte az ő szellemiségüket. Pászti kiváló eredménnyel végzett. Ilyen előtanulmányok nélkül aligha tudta volna megírni a „Magyar Századok” szép zeneszámait; A Sámánt, a Seprődi Borbálát, és a legnagyszerűbbet, a Keresztet./Ráczné Rupnik Zsuzsa/

„utazások, koncertek, vidéki utak, a szénfűtésű kályhás, eldugott falusi kultúrházaktól az Erkel Színházig, Zeneakadémiáig. És persze a nagyvilág, ami önmagában egy csoda volt. Emlékszem, a Vörösmarty térre kitett leanderek virágait nézegette-szagolgatta. Az édes illattól átszellemült az arca. Akkor láttam utoljára…/Ágoston Mária/