20 Apr Precatio pro pace – Kivonat Fehér Adrienn szakdolgozatából
Secunda pars (Ad Dominum) Pro pace – Békéért
(fordította: Csorba Győző)
Ó te, az ég meg a csillagok egy-ura, Isten- Atyánk, nézz,
Nézz le, örök hatalom, nyomorult földünkre, szegényre:
Bősz Mars dúl mindenfele, hosszú háborúságok
Pusztítják – megláthatod – itt régóta a népet.
Adj nékünk, jóságos Atyánk, békét valahára,
Múljanak el tőlünk a bajok s a halál riadalma!
Tenor szólót foglalkoztat ez a tétel, amely hallhatólag Liszt szellemében fogant. Tudjuk Pásztiról, hogy a barokk és a reneszánsz vokális zene nagy ismerője és rajongója, de további példaképe Liszt, ki az utolsó vallásos korszakában alkotta kórusműveit és oratóriumait. Ebben a tételben mind a modális zene, a kora-romantikus zene és a XX. század is teret kap. A csupán 44 ütemes kompozíció három különálló, ám egységesen homofón részre tagolódik, különlegessége, hogy a második részben az alt szólam szóló szerepet kap – ahogy Lisztnél nem egyszer marad magára egyhangos invokációjával egy szólam, s a tenor szóló is itt szólal meg. Formarészei 1-21. ütemig, majd 21-37. ütemig tartanak, majd egy visszatérés jellegű lezáró rész következik, 37-44. ütemig keretként foglalja a tételt. A 28. ütemtől választhat a karnagy, tenor szólóval, vagy anélkül szólaltatja meg a művet, Pászti mindkét eshetőségre lehetőséget ad, szólista nélkül a basszus és a szoprán veszi át szerepét. Az első tétel nyitva maradt E-dúr zárlata után ismét előjegyzés nélküli tonalitásunk van, a modalitás világában vagyunk. C-dúr akkord az első hangzat, s az előző tétel befejező E-dúrjához képest ez a váltás igazi modális hangzást hordoz. Imádságát teljesen plasztikusan homofon szerkesztésmódban fogalmazza meg egységesen a 4 szólam skandálva a tercállású hangzaton. A 3. ütemben mozdul csak el egy B szeptimhangzatra, két-kvintes fordulat ez, mely jellegzetes modális színt kölcsönöz, a Tá-val meg különösen, de mivel moll a hangzás, így inkább romantikus. Érdekes együttállása és hangzása ez a két zenei kornak, mely Liszt kórusműveiben jellegzetes. A reneszánsz évszázadai előtt ismert jelenség, a fauxbourdon hallható a harmadik ütemben, ez a szextakkordok tonális mixtúra hangzása a régi zenében gyakran kapcsolódott negatív érzelmi töltetű szövegekhez, mint például fájdalom. Itt „coelum et sidera solus – ég meg csillagok egy ura” szövegrésznél inkább csak a meghitt vallomás bensőségességét jelzi a szép hangzás. Kis alt szóló C hangon folytatódik, mely egy következő tonalitásba vezet, f-mollba. A szólók nem véletlenül az „aeterna” szavakon hangzanak, jelentése: örök, így nyer kiemelést. Ebben a kis tételben nem egyszer fordul elő, hogy megelőlegez szóló kiemeléssel, domináns alaphanggal egy újabb tonalitást. Most a 4. ütemben, majd a 23-ban is, s a szoprán 8. ütemben lévő F hangja is dominánsként funkcionál a következő B tonalitású zenei anyaghoz. Jellegzetes a negyed és két nyolcad ritmusképlet, az első rész ritmikája nyugodtabb, bár a második sortól a szoprán kétszólamú F hangon éneklő szólójától a felütés is helyet kap a már megszokott képlet előtt. A 7. ütemben megint a szomszédsági viszonyon alapuló érdekes hangzású fordulat következik, s még nem egyszer tér majd vissza, mondhatjuk, hogy ennek a tételnek egyik jellegzetessége. A második oldal már B tonalitásban indul, de érdekes, hogy a szopránban E hangot találunk mégis, talán egy „Pásztis” hangzás a tritonuszos első tételből, s ahogy haladunk újra feltűnik megint a Bé-H együtthangzás is a 14. ütemben. A 11. ütemben d-moll, a 13-ban g-moll, aztán ütemenként G-dúr, c-moll, C-dúr felé kalandozunk, amíg a 17. ütemtől ismét B-tonalitásban vagyunk. Ez a zenei rész a 9. ütemtől belső szólammozgásoktól majdhogynem imitációszerűen halad erőre, megmozdítja a tempót és szövésében is izgalmasabb, aktívabb. A csúcspontot a 13. ütemtől a Piu mosso résztől készíti elő, „Vastari cernis…” Egész oldalon keresztül gyorsítja és erősíti a zenei anyagot, majd a csúcspont ütemét nagyon lelassítja, de a 2 utolsó hang már megint az új tempó (19-20.ü). A basszusban hallhatjuk a szoprán kezdő motívumának változatát a 13. ütemben, a „pusztítás” szóval, ami még a szokott ritmusképletben fogant, de az átkötött nyolcadok a jelzői, hogy forrong valami a mélyben, mely kitörő erővel magasodik a szólamok határait feszegetve a basszusban egyvonalas Esz, majd a tenorban Asz, és a szoprán kétvonalas Bé hangjáig. Ennek az imitációs résznek a kezdő- és fogódzkodó pontjai először a basszus G, majd C, aztán a szoprán F, és végül kétvonalas Bé hangjai, amely nem töri meg azt a „szokást” hogy kvártépítkezéssel halad előre, de a szoprán belépéstől már torlódik, nem hagy kicsengést, és a 19. ütemben a már várt fordulat következik, ami egyben a csúcspont, B-dúr zárlaton pihen. Mindez a sínylődő nép pusztítása megjelenítése zenében. Következik a „Lisztes” motívum, a B-dút terchangján, D-n, négy negyedre változik a két ketted, bár a tempójelzés teljesen egyezik, a megoldás az előadási módban keresendő, a kezdeti Lento most Andante, egy kissé előre törekvő muzsika következik a kezdethez képest. A szoprán D felső orgonapontja alatt az altot imitálva G-dúr I. fok után Asz-dúr kvartszext hangzik újra és újra átjárja a szekund-disszonancia alatt a hangzatot, miközben a tartott hangból egyszeribe szóló alakul ki megformálva a „Pater optime pacem…- Jóságos Atyánk! Adj nekünk békét valahára” (25.ü.) könyörgést, még feljebb emelve a hangulatot a belépő tenor szóló diminuált imitációs, alt szólót felidéző belépésével. Válaszul a kórus mixtúrát énekel az altban folytatódó tenor-dallam párbeszéd folytatásaként, melyet körülölel a többi – időközben a 27. ütemtől négy szólammá fejlesztett- kórus, érdekesség, hogy a basszust nem énekelteti a mixtúrában, melynek harmóniái E- Cisz- B- G, ismét egy szűkített akkord. Ultramodális jelenség, mikor enharmónikusan kezeli az akkordot, a 31. ütem tenor Aisz=Bével. A második rész hangnemi térképe: D- V fokot sejtető hangja után, mely az előző zárlat- B-dúr terce, ami a tercrokonság romantikus és modális színét adja, majd G-dúr, E-dúr, Cisz-dúr lehajló kistercmenet, szintén erősítve az előzőekben írtakat, s így tovább: B- dúr után megint G-dúr, s E-dúr következik, elnyújtott szextakkordokon hallhatjuk a tenor melizmáit, kis lépésekben kicsit megint a tritonuszt ültetve a fülünkbe és újra az altban tartott Gisz találkozik G- testvérével a szólóban. A 37. ütemben előkerül ismét a kezdő zenei anyag tercc
el lejjebb A-ban, a 39. ütemben g-moll szeptim hangzik; s az utolsó 4 ütem búcsúzásul a „pacem- békét” szóval csodálatos záró-effektet hallat: a-f-h nyíló disszonancia után egy osztott belépéssel kialakuló II. fokú kvintszext akkord áll, egy rövid negyed erejéig megelőlegezi az alaphangot a basszus. A záróakkord előtt, Cantus firmus 2-1- késleltetéssel, majd diézissel az altban érződik a bizakodó megnyugvás, melyre a tenor szólista teszi fel a koronát nagy fortéból egészen elcsendesedve.
Ez a tétel nagyon igényes zenei megoldásokat kíván. Érthetően nem él oly sok disszonanciával, fő mondanivalóját, a mélységes imádság konszonanciáját hangsúlyozza. Rengeteg szép, nehéz és igényes művészi megszólaltatást feltételező zenei megoldást tartogat a mű, reményeink szerint egyre több énekkar vállalkozik majd előadására, a magyar kóruskultúra értékes szegmenseinek felfedezésével. Pászti Miklós üzenete is ez: múltunk tisztelete a jelenben, jövőnk érdekében.
Témavezetők:
Dr. Erdős Ákos Egyetemi adjunktus
Kleeberg S. Mária Egyetemi adjunktus
Készítette: Fehér Adrienn
Ének-zene, Karvezetés
Budapest, 2009