21 Jan Interjú Antal Mátyás karigazgatóval

Mit jelent ez a másképp?

A.M.: Amint már utaltam rá, ma lényegesen állandóbb a jelenlétem a kórusnál, mint az első tíz évben volt. Akkoriban sok olyan egyéb elfoglaltságom is volt, amit ma nem feltétlenül vállalnék el.

A másik tényező pedig az, hogy ma már másképp időzítek a koncertekre való felkészüléshez. Régebben kicsit abból indultam ki, ami egy zenekari betanításhoz kell, vagyis hogy egy nehéz szimfonikus műsor praktikusan egy heti munka, egy hasonlóan nehéz kórus-anyag sokszor akár több hónap!

Az elmúlt tíz évben azonban a kórus összetétele is nyilvánvalóan megváltozott….

A.M.: Nekem van egy meghatározott igényem az új kórustagok felvételekor: a jelentkező olyan  énekes legyen, aki az éneklését illetően primeren énekes, az előéletét tekintve pedig primeren muzsikus. Vagyis nem olyan jelentkezőket várok, akik egy másik szakmából igazoltak át, mert huszonéves korukban kiderült, hogy szép hangjuk van. Számomra az ideális énekes rendelkezik valamilyen hangszeres, vagy zeneelméleti előélettel, és a mutáláskor derül ki, hogy véletlenül még szép hangja is van. Ma már ki tudunk állítani több szólókvartettet a kórus tagjaiból olyan művekhez, amelyek előadása szólistát igényel.

Ez egyébként hallatszik is a kóruson. Valamennyi kritika elismeri, hogy rengeteget fejlődött az énekkar az elmúlt évtizedben.

A.M.: Ebben nagyon nagy szerepe volt annak, hogy a legutóbbi tíz évben a Nemzeti Filharmonikusok műsorpolitikája elsősorban a főzeneigazgató, Kocsis Zoltán vállalkozó kedvének köszönhetően nagyon sokat változott. Olyan feladatok adódtak, amelyek korábban nem, és amelyekből elképesztő sokat lehetett tanulni. Legutóbb a „Mózes és Áron”, de előtte, szintén Schönbergtől a „Drei Satiren”, különböző Sztravinszkij-művek, Jeneytől a „Halotti szertartás” végleges változata, vagy Kurtágtól a „Csüggedés és keserűség dalai”, nem beszélve Bartók-kompozícióról.

Talán ennek is köszönhető, hogy az elmúlt években mintha jócskán megnőtt volna a hivatásos énekkari művészek presztízse…

A.M.: Valóban rendkívül sok a jelentkező. Naponta érkeznek telefonok, így szerencsére nem szűkölködünk utánpótlásban.

A február 17-i jubileumi koncertre nagyon különleges műsorral készülnek. Milyen szempontok határozták meg a műsorválasztást?

A.M.: Adódott egy helyzet, hogy a zenekar turnén van. Olyan műsort kellett összeállítani, ami a zenekar távollétében is megállja a helyét a Nemzeti Hangversenyteremben. Tekintve, hogy jubileumi koncertről van szó, ezúttal nem akartunk vendégzenekart hívni, hanem inkább egy olyan összeállításban gondolkoztam, amelyik olyan hangzási dimenzióval rendelkezik, ami még ebben a teremben is különleges és izgalmas. Ezért gondoltam Sztravinszkij Menyegzőjének négyzongorás-ütőhangszeres változatára, amelyet egyébként maga a szerző is egyedüli autentikus verzióként vállalt. A szimfonikus zenekari változat mellett Orff: Carmina Buranájából is létezik egy többzongorás szerzői letét – amit korábban is vezényeltem már -, de mindkét változat másképp hatásos. A Sztravinszkij-művel elsősorban azt szeretném megmutatni, hogy ez az énekkar valahol olyan, mint egy színész, aki különböző szerepekben, különböző kosztümökben is tud olyanná válni, mint maga a karakter, amelyet megjelenít. A Menyegzőben megpróbáljuk felidézni a szlávos, erőteljes, mélyen zengő hangképzést, ráadásul van egy olyan férfikarunk, amely ezt már lehetővé teszi. Brahms Szerelmi dalkeringői a vokális kamarazenéről szólnak. Ezt kisebb létszámú együttes adja elő, amely képes megmutatni ezeket a merőben romantikus fogantatású, kamarazenei ihletésű dalokat.

/A riportot a Zenekar c. folyóirat számára 2011. januárjában készítette Kaizinger Rita/