21 Jan Interjú Antal Mátyás karigazgatóval
Valójában nem szakadt meg a kapcsolata a zenekari muzsikálással. Először is ugyanannál a testületnél karigazgató, ahol korábban zenekari muzsikusként működött. Másrészt karigazgatói tevékenységével párhuzamosan rendszeresen vezényel szimfonikus zenekarokat is.
A.M.: Ez egy érdekes dolog, hogy mostanában folyamatosan kóruskarnagyként, illetve karigazgatóként emlegetnek – mivel a kórusnál van a munkakönyvem -, miközben nagyon sok szimfonikus, illetve hangszeres koncertet dirigálok. Ráadásul mielőtt kórusoknál kezdtem rendszeresen dolgozni, elsősorban szimfonikus koncerteket, illetve nagyon sok kortárs zenei hangversenyt dirigáltam.
Úgy emlékszem többször vezényelte a Mihály András által létrehozott Budapesti Kamaraegyüttest is…
A.M.: Igen. Ezek közül a Magyar Rádió jónéhány Z-felvételt őriz, illetve több kortárs művet lemezen is rögzítettem. Akkoriban – mintegy huszonöt-harminc évvel ezelőtt – nem specializálódott ennyire a dirigensi tevékenység és nem volt ennyire meghatározva, hogy ki és mit dirigálhat, mint manapság. Én valahogy most oratórium-karmesternek lettem kikiáltva, pedig legalább ilyen szívesen vezényelek szimfonikus hangversenyeket is.
Mennyiben más a kétféle apparátussal dolgozni? Milyen markáns különbségeket tudna meghatározni?
A.M.: Technikai értelemben tulajdonképpen nincs különbség, és nem is szabad különbséget tenni, hiszen a jelzőrendszer azonos. Azonban van egy dolog, amire mindig nagyon tekintettel kell lenni: az ütéstávnak, vagyis a pálca végének mindig olyan távolra kell hatnia, mint a legtávolabb ülő kórustag vagy zenekari tag. Egy időben Gát Józsefnél, a kiváló csembalóművésznél tanultam zongorázni, aki mindig azt mondta, hogy billentés közben el kell képzelnem a kalapács végének, illetve magának a rezonáló húrnak a legtávolabbi pontját, illetve – pedig akkor még szó sem volt dirigáláskor – mintha vezényléskor a karmester kitárt karja alá képzeletben beférne a teljes előadó-apparátus.
Az életrajzából kitűnik, hogy a zongora és a fuvola mellett többféle hangszeren is tanult. Ezek szerint a céljai között már nagyon korán szerepelt a vezénylés…
A.M.: Olyannyira, hogy 14 és fél éves koromtól, amikor az I. István Gimnázium Zenekarában kezdtem fuvolásként játszani, már partitúrákat tettem ki a pultra, annak ellenére, hogy ebben a dimenzióban akkor még alig tudtam kottát olvasni, és persze azóta is gyűjtöm a partitúrákat. Visszatérve a vokális és a hangszeres együttesre, egy dologban azonban mégis érzek különbséget, nem a dolog technikai részét, hanem a primer impulzivitást tekintve. Ez alatt azt értem, hogy tapasztalatom szerint az énekkart ideig-óráig jobban meg lehet nyerni egyfajta tartalmi megjelenítéssel, míg a zenekart inkább egy egzaktabb, pontosabb, ritmikusabb dirigálással. Aztán a kettő valamilyen módon egymásba ér, és egy idő után kiderül, hogy mindkettőre mindkettőnél szükség van. Az énekkaroknál azonban a tartalmi megközelítés véleményem szerint nagyobb hangsúlyt kap.
Tartalmi megközelítés alatt érzelmi ráhatást ért, vagy a szöveg magyarázatát?
A.M.: Részben igen. De nemcsak ezt. Érdekes módon az énekkarra nagyobb hatást tesz az újdonság varázsa. Többször előfordult, hogy ha vendégkarmester dirigált, akkor először nagyon tetszett a kórusnak, majd később egyre kevésbé, jóllehet már az első alkalommal sem volt jobb a produkciója, mint utóbb. Épp mostanában, mikor az újév utáni első nap bejöttem dolgozni, akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy az én hivatásom abból a szempontból meglehetősen kockázatos, hogy túl sokat látnak.
Ezt hogy érti?
A.M.: Egy zenekart vezető karmestert akkor lát az együttese, amikor az a saját koncertjére készül. Közben eltelik két-három-négy hét, amikor nem ő dirigál, mert vendégkarmesterek jönnek, hiszen a zenekari karmester mindig programciklusokra készül fel. Az énekkarnál viszont sokkal tovább tart a felkészülési idő. Hogy egy példát mondjak, most hogy a brüsszeli vendégszereplésre készülünk, az énekkarral már két héttel korábban elkezdtünk ismerkedni a francia és a flamand kiejtéssel, míg a zenekar két nappal a koncert előtt szinte lapról lejátssza a belga nemzeti himnuszt, ami ráadásul a zenekari muzsikusok számára egy rendkívül egyszerű faktúra. Vagy említhetném a február közepén tartandó jubileumi hangversenyünk Sztravinszkij kompozícióját, a Menyegzőt, amit már november eleje óta tanulunk, hogy az orosz szöveget megfelelő biztonsággal és spontaneitással szólaltathassuk meg. Vagyis velem húsz év óta nap, mint nap találkozik a kórus.
Ez akár a jó házasság ismérve is lehet, de feltételezem, minden hivatásos kórustag tisztában van azzal, hogy a munka professzionális jellege ezt a tartós és állandó együttlétet követeli meg. Másfelől vannak olyan zenekarok, ahol a vezető karmester mindössze évi nyolc-tíz hetet tölt saját együttesével, és valóban vitatható, hogy jó vagy rossz-e ez a gyakorlat egy zenekar fejlődésében.
A.M.: Nagyon érdekes, hogy Ferencsik János például mindig bejött legalább egy próbára, ha vendégkarmester dirigált. Emlékszem a hetvenes évek közepén, amikor a negyvenes éveiben járó Claudio Abbado – aki akkor már nemzetközileg elismert sztár volt – vezényelte az Állami Hangversenyzenekart, és Ferencsik megállapította, hogy „nagyon tehetséges fiatalember”.
A Nemzeti Énekkarnál mindig megfigyelhető egy bizonyos hangszeres attitűd, olyan értelemben, hogy nagyon feszes ritmikával éneklő kórus.
A.M.: Én erre nagyon sokat adok, nagyon onnan közelítek. Ez egyébként mindkét oldalon az én ars poeticám, hogy énekelni olyan metrikus pontossággal kell, mint egy hangszerjátékos, vagy akár egy ütőhangszeres. Hangszeren zenélni viszont mindig olyan expresszivitással kell, mintha énekelne valaki.
Valóban ez figyelhető meg az Ön karmesteri tevékenységében is. Amikor szimfonikus zenekar előtt áll, akkor nyilvánvalóan a karnagyi impulzusok is meghatározzák, hogy mit kíván meg elsődlegesen a zenekartól.
A.M.: Meg kell, hogy mondjam, hogy ütéstechnikai értelemben rám két karmester volt nagy hatással,. Ferencsik János, a karmesterségnek a függőleges vektorában tett rám mély benyomást, míg Kobayashi Ken Ichiro a lineárisban. Kobayashinál a vonósok énekeltetése, a folyamatos hangáramoltatás, vonóadagolás, vagyis az állandó expresszív jelenlét teljesen lenyűgöző volt. Kobayashi legnagyobb erőssége egyébként szerintem ez volt. Gyönyörűen énekelt a kórus a keze alatt és nagyon szép hangzást tudott a zenekarból kihozni.
Bár ma már egyre gyakoribb jelenség, hogy egy hangszeres művész előbb vagy utóbb dirigálásra adja a fejét, az Ön esete annyiban mégis kivételes, hogy három különféle zenei tevékenység közül kettőt mindig párhuzamosan művelt.
A.M.: A kilencvenes években elég hosszú ideig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Zeneművészeti Főiskolán is oktattam kamarazenét, illetve a fúvós növendékeket zenekari gyakorlatra, amit rendkívül szerettem csinálni. De régebben rengeteg fúvóspróbát is tartottam. Tulajdonképpen az aktív zenekari karmesteri pályafutásom a kortárs zene mellett a zenekari fúvós korrepetitori tevékenységből indult. Ezen kívül sokáig és sok helyen dolgoztam betanító karmesterként is. A jelenlegi munkahelyemen hivatalosan öt évig voltam a zenekar betanító karmestere, egy rövid ideig a Rádiózenekarnál is dolgoztam ebben a minőségemben, sőt a kilencvenes évek elején időnként a Fesztiválzenekar is meghívott próbákat tartani.
A Nemzeti Énekkar élén eltöltött elmúlt 20 évet hogyan értékelné most?
A.M.: Nekem ez egy nagy boldogság. Ahogy az idő múlik, egyre inkább azt érzem, hogy az állandóság változatossága az igazi öröm. Jó bejönni egy olyan közösségbe, ahol jól érezzük magunkat – és remélem, hogy ezt kölcsönösen érezzük. Jó bejönni egy olyan közösségbe, ahol mindig van mit fejleszteni, de azért mindig látom, hogy hol tartunk éppen. Hozzá kell tennem, hogy abból a húsz évből, amit én töltöttem a kórusnál, igazán csak az első tíz év után kezdtem látni az eredményeket, azt is hozzátéve, hogy ma egészen másképp vezetem a kórust, mint az első tíz évben.