02 Jul 2014. június 27-én 82 éves korában elhunyt Hegyi Imre

A szólampróbák egyéni értékmérők lettek, kezdeményezésem nyomán nyílt titok lett a szakmai értékrend. Ezt a tenor-szólamban indítottam, a többi szólamban iszonyú ellenállások árán vált gyakorlattá.

Értékelte „ezermester” képességeimet, a zene mellett sok kézműves praktikában értekeztünk, amikor ő is, én is a fészekrakás gondjaival birkóztunk.

Pászti jelölt a Mozart Requiem tenorszólójára, akkor, amikor a szólamban hat későbbi operaházi szólista énekelt.

Önálló énekkari terveibe nem kapcsolt, noha az ötletadó Dél-Amerikai Robert Show-találkozón közte és Robert Show között én tolmácsoltam németül. Önálló énekkarrá-lényegülési terveiben ez is szerepet játszott, s az is, hogy a szakminisztérium nem értékelte, hogy az együttes részlegei közt, egy akadémiai színvonalon dolgozó pompás vegyeskar dolgozik, inkább a színvonalkülönbségeket ragozták, azaz, hogy a túl magas színvonalon éneklő Bartókot, Kodályt éneklő kórus kilóg a zenekar és tánckar alacsonyabb szakmai színvonalon megjelenő képéből, holott a külföldi impresszáriók és zajos sikerek éppen ennek életrevalóságát és egyediségét értékelték. Megalakult az állami kórus és a hármas egység, az együttes egyedisége lett az ára.

Pászti tudta, hogy a végletekig elkötelezettje vagyok a hármas egységben megjelenő Állami Népi Együttesnek, máig vallom, hogy a magyar kultúra egyedi ötvözete volt az ének-zene-tánckar színpadi egysége, amely előtt tisztelgett  a világ.

Pászti precízsége vokális műveinek kottaképein mérhető, kompozícióinak koronája szerintem a

[audio:http://pasztimiklos.com/wp-content/uploads/2010/01/a-kereszt.mp3|titles=A kereszt]Kereszt-címet viselő oratórium. Az együttes megteremtett értékeiben az övé a kiművelt, kariskolán nevelkedett énekesek alkotta kórus, mely páratlan volt és lesz, mert  többszöri fiatalítási akció után is elementárisan éneklő „mindenevő” kórus maradt, mely tánckompozíciókba építve is képviselte a vokális értékeket, kiegyenlített és fiatalos hangzású maradt.

Jellemző értékmérő, hogy Ferencsik János, az akkori idők híres szimfonikus-karmestere, búcsúkoncertjei egyikén a capella estet is tartva a Zeneakadémián, az Állami Népi Együttes énekkarát kérte, mint olyat, amelyik a legszebben, legkiegyenlítettebben, hangzásegyensúllyal, érzékenyen követve a karmester zenei elképzeléseit, megvalósíthatta búcsúkoncertjei egyikét.

Az külön érték, hogy a Pászti vezette kórus több tucat énekese Európa operaszínpadain is megállta a helyét, s akik „szimpla” énekkari tagokként kerestek és találtak más intézményt, azonnal szakmai és emberi megbecsülést szereztek.

Az együttes átszervezése idején, a hármas egységben világhírnevet szerzett együttest, a  tisztelgés jegyében hívták Amerikába, ragaszkodva a hármas egységhez, benne az énekkarral, amely akkor már nem volt része az együttesnek. Az Amerikába kölcsönadott énekkari részleg vezetőjének is Ő jelölt, amikor a leválás már megtörtént, s a Nemzeti Énekkar már elkezdte külön életét. A sok helyről érkezett énekesek és az együttesből jött mag összegyúrása hatalmas munkát jelentett.

Emberi bizalma és szakmai megfontolás miatt, az új énekkarban is asszisztense lettem, s az voltam, mikor betegsége miatt eltűnt a napi munkából. Ekkor a világhírű dirigens, Saccani vezényelte a kórust, az ő keze alá kellet előkészíteni a művet és az éneklőket.

Az énekkar előző évtizedeiben időről-időre teljesen megújult, időről időre felvételi vizsgákon kerestük az alkalmas hangokat, személyeket. A felvételi vizsgákon gyakran elmerengett, s a végső döntést rám bízta, ki legyen tag, ki kapja az ominózus választ: „Majd értesítjük!” Az ismerkedő villáminterjúk az én feladataim voltak, s az újonnan felvett tagokra azt mondta: Te erősködtél mellettük, tanítsd is be őket!

Amikor bemutatta az új kórustagokat a kórusnak, sorra vette a vezetés embereit. Amikor hozzám ért, bemondta a nevemet, s nagyot legyintve azt mondta:-„Imrét majd megismerik, mert amióta ide beléptek, minden percükben jelen lesz, majd észreveszik.. Kikerülhetetlenül része lesz együttesi életüknek!” Ebben szeretet, megbecsülés elismerés és irónia is volt. Mint minden mondatában valami, amin továbbgondolkozni érdemes volt.

Életem újságírói, riporteri oldalát nem ismerte, a kapcsolatteremtés verbális műfajának kihívásait megélte, elismerte, a mindennapi munkában, – munkára hangolás, egységteremtés, fegyelmezés, számonkérés vonatkozásában megosztotta, azonban, ha tehette, inkább rám hagyta. Amikor tényfeltáró, oknyomozó rádióriporteri munkámért SZOT-díjat kaptam, őszinte szívvel örült, de a 19 Rádiós Nívódíj, a Rádiós Életmű-díj, A Tolerancia-díj, és a Pulitzer-díj híre, amely ezt követte, már láthatóan nem érintette meg, ami érthető volt, tudása, embersége révén sok méltatást érdemelt volna, de a mellőzöttség szorgalmas kísérője volt, gyanakvóvá lett.

“Kiracionalizása” az együttesből életre szóló nyomokat hagyott benne, rehabilitálása- melyben a kórusnak is szerepe volt, sokáig nem enyhítette a fájdalmát. Elégtételt külföldi zeneszerzői pályázatokon nyert díjai és a Liszt Társaságban betöltött tisztségei szolgáltattak számára, de ezen hírek „közzé-tételét” is szűken mérte, nem titkolta, de nem hirdette, ünnepelni se lehetett érte. Más testületek csúcsvezetői a „bratyizás” eszközével teremtettek maguknak holdudvart, Ő ilyen szempontból megközelíthetetlen volt.

Én közben három intézmény, a Magyar Rádió, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és az Állami Népi Együttes örökös tagja lettem, s fintornak tartom, hogy hobbiként végzett melléktevékenységemért lettem többszörösen kitűntetett, a zenében végzett teljesítményeimet „csak” a kórus tagjai értékelték. Pásztival úgy kommunikáltunk, hogy nem kommunikáltunk, valahogy éreztük a másikat, de az érzéseket nem tettük prózába. Ebben, biztosan enyém a mulasztás. Száz órákat ültünk egymással összezárva, amikor úgymond, a kötelező minősítéseket kellett elvégeznünk, s ennek két vége lehetett: perspektívája van, vagy nincs egy-egy énekesnek, s az értékelések teljes összhangban születtek. Nem vallottuk be egymásnak, hogy mindketten tudjuk, vagy létszámleépítés, vagy fiatalítás címen kell megválni az énekkar egy részétől.

Magam, izgalmas, nehéz, de boldog időszaknak érzem a Pászti Miklóssal töltött időt. Újságírói, riporteri életem magas kitüntetéseket hozott, de bennem egyensúlyban volt és maradt a zenében, az együttesben és a magyar sajtóban játszott szerep, ami nem is játszott volt, hanem génekbe gyömöszölt tevékenységi kényszer.

Adottságnak is mondják, tehetségnek nem merem nevezni. Szerencsés élethelyzet és karizmatikus személyiség kell a kibontakoztatásához. Újságírói pályámon Kovalik Márta a Magyar Rádió szerkesztője volt ilyen személyiség, zenei előéletem zongorista képzettségem énekkarvezetői, karvezető-asszisztensi továbbéléséhez pedig Pászti Miklós volt a meghatározó „körülmény”, aki miatt érdemes volt és szép volt mindaz, ami belém épült és részem lett.

Hegyi Imre /2011/