16 Jul 70 éves a Magyar Állami Népi Együttes – avagy a világhírnévhez vezető út III.
A Kórusról és az utolsó évekről.
Pászti Miklós : Az énekkar (részletek az 1974-ben kiadott könyvből)
“Az ötvenes évek derekán lényegbevágó változás kezdődött: a tánckar nagyobb lélegzetű kompozíciók bemutatásába kezdett, balladák, egyfelvonásosok formájában. Ez már nem volt, nem is lehetett pódium, igazi színházzá kezdtünk válni. A kórus eleinte nehezen találta meg helyét az új műfajban.
Az Együttes első műsora, az Ecseri lakodalmas – esztrád jellegű volt. A kórus dobogón állva, koncertszerűen népdalfeldolgozásokat énekelt, kíséret nélkül vagy az Együttes népi zenekarával. Nagy újításnak számított akkor, hogy a műsor pilléreit képező nagyobb tánckompozíciókat nemcsak a zenekar kísérte, hanem a kórus is. így a népdalok énekhangon, szövegükkel együtt hangozhattak el. Az ilyen számokat a három kar együttműködéséről “triós”-nak neveztük el, és így hívjuk ma is. Triós szám a Kállai kettős, melyet Kodály az Együttes számára komponált, s nyitószámként, Rábai Miklós koreográfiájával az ének-, zene- és tánckar előadásában látható, hallható. Ugyanilyen típusúak voltak az Ecseri-t közvetlenül követő műsorok is.
Sok kísérletezgetés és többszöri nekifutás után csak 1964-ben, a Kisbojtár c. háromfelvonásos táncjáték szegedi bemutatóján jelentünk meg először mint színpadi kórus. Az énekesek nemcsak énekeltek, de szerepeket is játszottak, sőt táncoltak is, szervesen beépülve a kompozícióba.
Az új műfaj, amit Rábai Miklós “komplex” -nek nevezett el, sikereket ígért és hozott is. A magyarországi nemzetiségek folklórjából készült Hétszínvirág és a nagyszabású Jeles napok c. műsor tovább szélesítette a kórus színpadi lehetőségeit és feladatait. A karénekesek közül egyre többen kaptak és oldottak meg szólószerepeket, melyekkel nemcsak hangi képességeiket, hanem szerepformáló rátermettségüket is igazolhatták.
Az Állami Népi Együttes énekkara tehát hármas funkciót tölt be: a “komplex” műsorokban mint színpadi kórus szerepel, s tagjai közül szólistákat léptet fel, az “esztrád” -ban önállóan népdalfeldolgozásokat ad elő és tánckompozíciókat kísér, a koncerteken pedig a magyar és külföldi zeneirodalom remekeit mutatja be.
A hangverseny, a koncertszereplés a kórusnál szintén hagyományos, alapját Csenki Imre vetette meg. Az ő nevéhez fűződnek az első évtized nagy hangversenysikerei, melyek közül talán legnevezetesebbek a Bartók- és Kodály-vegyeskarok előadásai, Kodály Székelyfonójának koncertszerű megszólaltatása, Mozart Requiem-je, ősbemutatók: mint pl. a Kállai kettős vagy Szokolay Sándor Néger kantátája. Mozart Varázsfuvola c. operájában pedig színpadi kórusként szerepelt a Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásain.
Megszólaltattuk Liszt alig ismert kórusait, s ezekből a többségében világi kompozíciókból elsőként rendeztünk hangversenyt a budavári Mátyás-templomban, megnyitva ezzel a Mátyás-templomi koncertek sorozatát, bemutattuk Haydn Teremtés c. oratóriumát, Palestrina Énekek éneke c. ciklusát és Sztravinszkij népi ihletésű Les Noces c. művét.
Zeneakadémiai megmozdulások izgalmasak voltak. Ilyen produkciók Stravinsky : Menyegző, vagy a Sárközy: Júlia énekek, vagy még a Sosztakovics : Poémák.
És számos külföldi siker: kórusturné a Szovjetunióban, koncert a párizsi Pleyel-teremben, ahol is a régi mesterektől a mai magyar szerzőkig a legszélesebb skálán mutatták be a magyar kórusművészetet
Több hanglemezt készítettünk az Együttes műsorairól, egy nagylemezt mai magyar szerzők kórusműveiből és forradalmi dalokból, Liszt-repertoárunk két gyöngyszeme, a Quasi cedrus és a Pater noster pedig a párizsi Lemezakadémia nagydíját elnyert lemezen szerepel.
Más ősbemutatók is fűződnek az Énekkar nevéhez: többek közt Farkas Ferenc Tisza partján c. kantátája és Kazacsay Tibor Balaton szimfóniája. A rádióban sokasodnak az új felvételek, film is készült az énekkarról : itt legszebb népdalfeldolgozásaink hallhatók, s háttérként a legszebb magyar tájakat lehet látni. “
Közben Pászti Miklós elindított egy olyan gondolatot, hogy az Énekkar vállalja évenként egy új magyar műnek a bemutatását. Az első Szokolay : Hódolat Kodálynak című műve. Szöllősy András műve A farizeusok ellen ennek a sorozatnak a második kompozíciója lett. Utána megakadt ez a folyamat.
A 70-es években kibontakozó Táncház-mozgalom új szeleket indított el a színpadi néptáncban is.
1981-ben a Bartók Együttesből érkezett Tímár Sándor vette át az Együttes vezetését.
1985-ben az énekkart, minisztériumi döntés nyomán, leválasztották az együttesről, és önállósították
Ennek okát boncolgatta Magyar Katalin: Volt egyszer egy nagy csapat c. 1988-as Képes7 c. újságban megjelent cikkében.
Részlet a cikkből:
A “rózsadombi puccs”
1974-ben meghalt Rábai Miklós, s a válság, amely az ő koreográfusi működésének utolsó harmadában kezdett kialakulni, most egyszerre kirobbant. A nagy személyiség fénye kihunyt és sok új – a kelleténél valamivel több – egyéniség próbálta érvényre juttatni egyedüli helyesnek hitt koncepcióját.
Vajda Sándor kórustag (az együttes valamikori párttitkára keserű indulattal vall erről az időszakról. Ő említi először a belső körökben “rózsadombi puccsnak” nevezett beszélgetést, a jó szándékú szellemi találkozót, ahol olyan nagy formátumú egyéniségek szálltak síkra a népi revünek titulált Rábai-féle stílus ellen, mint Nagy László, Csoóri Sándor, Vitányi Iván, stb. – akik úgy vélték, hogy abba kell hagyni végre ezt a flitteres csillogó parasztrevűt, s helyette a minden stilizációtól mentes, eredeti folklórt kell a színpadra vinni.
Elképzelésük szerint – amelyet írásban meg is fogalmaztak, s eljuttattak a döntéshozatalra illetékes magasabb fórumokra – egyedül Tímár Sándor képes arra, hogy a “tiszta forrásból” merítve új úton vigye tovább az Állami Népi Együttest. (Igaz, voltak a háttérben olyan vélemények is, melyek szerint a Rábai-örökség szellemében egyedül Novák Ferenc volna képes új színek hozzáadásával folytatni és felvirágoztatni a magyar táncszínházakat, ám ez szóba sem jöhetett, hiszen éppen ezt nem akarták a folkloristák.)
A kórus tagjai és a tánckar nagyobb része is úgy érezte, hogy a Rábai-féle” alapokon lehet csak tovább építkezni, éppen ezért tiltakoztunk, nem akartuk elfogadni Tímár Sándort művészeti vezetőnek. De hiába érveltünk a pártközpontban, a Művelődési Minisztériumban, hiába bizonygattuk, hogy az új vezetőség megválasztása az együttes pártszervezetének hatáskörébe tartozik, végül is csatát vesztettünk – mondja Vajda Sándor, majd így folytatja:
– Tímár Sándort és Serfőző Sándort akaratunk ellenére kinevezték az együttes élére (1981. a szerk.).
Akkor már sejtettük, hogy Tímár leegyszerűsítő, leszűkítő koncepciójába nem fér bele az énekkar, amely mindig is a legfigyelemreméltóbb esztétikai értéket képviselte az együttesben.
Tímár eleinte lenézte a zenekari kísérőzenét is, jobban izgatta a köcsögduda és a naturalista módon közvetített eredetiség, s ebbe az anakronisztikus utánzási lázba persze hogy nem fért bele például a népdalt mindössze mottóként használó Kodály-féle “Mátrai képek”, amelyhez a kórus közreműködése nélkülözhetetlen.
– A kialakult ellentétnek csak ez a koncepcióbeli különbség volt az alapja?
– Nemcsak ez. Zavarta a vezetést kemény véleménynyilvánításunk, kiállásunk egy-egy személyi okok miatt “kiselejtezésre” ítélt tag mellett, és a bírálataink sora, amely Tímár – nézetünk szerint – helytelen vezetési stílusára vonatkozott. Az, hogy a zenei élet vezetői szerint régóta szükség volna egy állami kórusra, mondvacsinált kapaszkodó volt, amelynek segítségével végre ki lehetett passzolni bennünket az együttesből, és Tímárék föllélegezhettek.
Az Állami Kórus létrejötte miatt a zenei életnek csak egy szűk elitje érezhet elégedettséget, a valóságos hazai igényeket bőven kielégítette a rádió énekkara és a debreceni Kodály kórus.
– Úgy véli tehát, hogy az énekkar “leválasztása” nem egy széleskörű társadalmi igény figyelembevételének köszönhetően történt meg?
– Ugyan kérem! Ha egy kicsit is érzékeny az élet hangjaira, észre kell vennie, hogy jelenlegi helyzetünkben a polgárnak, még a zeneszerető polgárnak sem kulcskérdés az életében, hogy van-e Állami Kórusnak nevezett énekkara az országnak, vagy nincs. Az igazság az, hogy nem a kórustól, hanem speciel ettől a kórustól akart megszabadulni az együttes vezetése, és máris a saját színvonalukhoz jobban igazítható amatőr énekkarok felé kacsingatnak, mert kórus nélkül csak ideig-óráig létezhetnek. “
MÁNE Énekkara, karnagy Pászti Miklós