Pászti Miklós

Zeneszerző, Karnagy, Tanár

Emlékezünk I. – 30 éve hunyt el Pászti Miklós

Pászti Miklós halálának évfordulója alkalmából teljes terjedelemben közreadjuk Saárossy Csilla, a Magyar Tudományok Akadémia Zenetudományi Intézetében tartott előadását.

 

A megvalósult álom

 

Üdvözlöm önöket, Saárossy Csilla vagyok, a Nemzeti Énekkar énekese.

fotó: Vókó Péter

Végtelen nagy megtiszteltetés számomra ez a felkérés egyrészt a tisztelt hallgatóság miatt, másrészt, mert csodáltam Pászti Miklós pedagógusi, zeneszerzői és karvezetői munkásságát.

40 évvel ezelőtt 1978-ban lettem az Állami Népi Együttes kórusának tagja és azok közé a szerencsések közé tartozom, akik haláláig a keze alatt dolgozhattak. Előadásomban Pásztit, az embert szeretném bemutatni Önöknek, természetesen nemcsak az emlékek, hanem a zenei hagyaték tükrében is.

Amikor egy életút végéről nézünk vissza, hangsúlyosabbá válnak azok a mozaikok, amelyek születésük idején – a hajdanvolt jelenben – talán csak mellékvágánynak, hasznos szabadidő-eltöltésnek tűntek. De akik az út végén állunk, látjuk az összefüggéseket, tudjuk, hogy mindegyik egy irányba vitt.

Pászti Miklós 1928-ban született. Annak a generációnak a tagja, amelyik a II. világháború alatt élte a serdülőkorát. 1946-tól volt a Zeneakadémia hallgatója zeneszerzés, egyház-karnagyképző és középiskolai énektanárképző tanszakon, 1950-ben diplomázott kitűnő eredménnyel. Mivel az évfolyam legkiválóbb diákja volt, az akkor alakuló Állami Népi Együttesnél kapott állást, mint tanár és korrepetitor. A gyönyörű hangú énekesek tanítását egészen az alapoktól kellett kezdeni, a kottaolvasás nem volt felvételi követelmény. Ekkor még csak 3 év telt el Kodály Zoltán 100 éves tervének megjelenésétől, amelyben megfogalmazta a vágyott célt: a magyar zenekultúra fejlesztését a zenei írás-olvasás iskolán keresztüli oktatásával.

A 22 éves fiatalember odaadó lelkesedéssel vezette be vele egykorú tagokból álló kórusát a szolfézs rejtelmeibe, majd a következő évben már a csehszlovák turnén dirigálta a 74 tagú énekkart, ami egészen váratlanul szakadt a nyakába a karnagy Csenki Imre távol maradása miatt. (Kodály: Kállai kettős, Mátrai képek, Bárdos: Magos a rutafa, Ecseri lakodalmas szerepelt a repertoáron)

De az ötvenes években a háttérhatalom helyezte el, vagy emelte ki polgárait a munkahelyekről – különösebb indoklás nélkül. Így lett a fiatal tehetséges karnagy a Belügyminisztérium kórusának főhadnagyi rangú művészeti vezetője, hogy egy év múlva kulturális racionalizálás okán már a Kender és Jutagyár, a Ganz Vagongyár, majd a Sztálin Vasmű kórusa élén találjuk. Hosszú évekig tartott ez a mozgalmas időszak, miközben már két gyermekről is kellett gondoskodnia.

1958-ban kinevezték a Belügyminisztérium Duna Művészegyüttesének vezetőjévé, ahonnan két év múlva felmondással távozott, ami azokban az években bizony hősi tettnek bizonyult. Önéletrajzában így ír erről: Az Együttes parancsnoksága és köztem művészeti irányvonal kérdésében oly sajnálatos ellentét fejlődött ki, hogy állásomat 1960. január 1-vel otthagytam. Egy ideig szállítómunkásként dolgoztam, majd a Népművelési Intézetnél lettem félállásos előadó.

Hanyas vagy? 28-as? Mi félszavakból megértjük egymást! – fogalmazta meg Szilágyi György híres, megrázó írásában.-

Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk.
Mi vakon hittünk és látva csalódtunk.
Összetörtünk és kiegyenesedtünk.
Mi magasra tartottuk a zászlót, amit később kivertek a kezünkből.

Nekünk negyven és ötven között már őszül a hajunk.
Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk.

Hanyas vagy? 28-as? Mi félszavakból megértjük egymást!

 

Pászti Miklós a viharos évek után 1963-ban került ismét az Állami Népi Együttes Énekkarának élére.

Amikor megismertem, éppen 50 éves volt. Az egri főiskola ének szakáról érkeztem és ő mindent tudott a tanszékről, a tanárokkal, kórusvezetőkkel személyes kapcsolata volt. Ez ma, az informatika világában természetesen hangzik, de akkor, 1978-ban azt mutatta, milyen nyitott, érdeklődő ember volt. Ugyanígy szoros kapcsolatot tartott az ország többi zenei képzést végző intézményével.

Hogyan őrizheti meg magát, hogyan védheti meg a tehetségét a szocialista csasztuskák világában egy fiatal zenész?

Úgy, hogy az egyházi zene és a néphagyomány felé fordul. Pászti Miklós mestere volt mindkét zenei irányzatnak.

A népzenei repertoár tanulása mellett Palesztrina Énekek-énekével csiszolta fülünket-lelkünket és Liszt egyházi művein keresztül haladtunk egy olyan cél felé, ami akkor még csak az égiek előtt volt látható.

Senki nem sejtette közülünk, hogy egykor az ország első oratórium kórusának tagjai leszünk. Az Állami Népi Együttes tagjaiként jártuk a világot gondtalanul, büszkén és boldogan.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Pászti Miklós kórusvezetői munkája mellett forradalmi kezdeményezésekkel múlatta az időt.

Még az 1960-as évek végén készített egy Liszt-program című tanulmányt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a Liszt életmű bemutatása mekkora adóssága és egyben lehetősége a magyar muzsikus társadalomnak.

Bevezetőjéből idézve: „Szeretjük hangoztatni Liszt magyarságát, büszkélkedünk is azzal, hogy a romantikus zene világhíres mestere magyarnak vallotta magát. De időszakos felbuzdulásunktól eltekintve Liszt játszottsága a hazai zenei életben még kevesebb, mint külföldön.” Pászti ebben a programban részletesen kidolgozta a Liszt-életmű bemutatásának folyamatát: mely darabokat ajánlja rádióműsorokba, (feljegyezve a darabok időtartamát is), melyek hasznosíthatóak a zenepedagógusi munka során, de készített egy alapos tematikus válogatást is.

Liszt kutatásaival – és kórusműveinek tolmácsolásával – messze megelőzte a korát.

A művek összegzésében sok olyan darab található, amit az azt megelőző 30-40 évben nem mutattak be Magyarországon.

Pászti Miklós zeneszerzői munkásságának elemzése és beillesztése a XX. század zenetörténetébe – még a zenetudósokra váró feladat. Kodály Zoltán Kállai kettősével kezdődött az az út, amelyen elindulva Gulyás László, Vujisits Tihamér, Farkas Ferenc, Daróczi Bárdos Tamás és mások mellett Pászti Karnagyúr volt az ÁNE repertoárján lévő színpadi darabok zeneszerzője. Művei túlnyomó többsége vokális zene: népdalfeldolgozások, dalok, kantáták, Egész életében nagyon sokat tett a magyar kóruskultúra iránti figyelem ébrentartásáért, népszerűsítéséért. Kórusműveivel számos hazai és nemzetközi pályázatot nyert. Arezzo, a toszkánai kisváros hozta számára a legtöbb dicsőséget: a rangos fesztiválra jeligével benyújtott kórusműveit a 70-es években 4 alkalommal díjazták. A több száz kórusmű közül két ízben első díjat, két ízben kiemelt kitüntetést kapott.

Kutatómunkám során arra is fény derült, mennyit küzdött azért, hogy a XX. századi kortárs magyar szerzők darabjai koncertpódiumra kerüljenek, amire szintén forradalmi tettként gondolhatunk, mert a szocialista kultúrpolitika idején nem volt természetes egyéni ötletekkel bombázni a Minisztérium illetékes elvtársait.

Már a 70-es években tervet készített egy hosszú távú kortárs-zenei sorozatra, amelyben az Állami Népi Együttes ének- és zenekara egy új magyar mű életre hívását és megszólaltatását vállalta. Az archívum őrzi azokat a leveleket, amelyekkel újra és újra próbálta ébren tartani a Minisztérium érdeklődését a tervek iránt. Mindent elkövetett, hogy a felkért szerzők, Szokolay Sándor, Szőllősy András, Durkó Zsolt és Kocsár Miklós kórusművei bemutatásra kerüljenek. Próbálkozásait csak félig koronázta siker, de újra és újra próbálkozott. Végül 1980-ban Erkel Tibor, Művelődésügyi Osztályvezető az ügy mellé állt, s Szokolay 1975-ben bemutatott Hódolat Kodálynak című műve után Szőllősy András: In Pharisaeos című vegyeskari darabja is Pászti személyes felkérésére hangozhatott fel a Zeneakadémián, az ÁNE kórusának előadásában. Ez a sorozat aztán támogatás hiányában nem folytatódott tovább.

De mindig új és új célok születtek!

Bár szocializmusban éltünk, de a 80-as évek elején már lehetőség volt kisebb művészeti csoportok létrehozására, legális működésére. Az Együttes kórusának kiválasztott tagjaiból egy alkalmi formáció alakult Kórustársaság néven, kiegészítve a korábban a Rádió Kórushoz és Operához szerződött régi tagokkal. A Pászti keze alatt felnövő tehetséges fiatalok az első hívó szóra jöttek, hogy szabadidejükben, esténként részt vegyenek abban a lélekemelő munkában, amihez az Ő sugárzó személyisége és karmesteri tehetsége nyújtott garanciát. Külön izgalmat jelentett az, hogy saját szervezésű koncerteket is tarthattunk, ami afféle „kapitalista életérzéssel” töltött el minket. Pedig csak a rácsok lazultak kicsit a drótkerítésen. Az 1983-as Adventi koncerttől az 1985-ös Tavaszi fesztiválos fellépésig igazi örömzenélésben volt részünk, amit a tehetség mellett a szeretet is összefűzött.

Ezidőtájt már hallani lehetett, hogy egy Állami Énekkarról pletykálnak. Arról is beszéltek, hogy a Kórustársaság tagjaiból alakul majd, amit féltékenységből született híresztelésnek tartottunk, hiszen közülünk mindenki elkötelezetten ragaszkodott a munkahelyéhez, legyen az a Rádió, az Opera, vagy az Egylet, ahogy egymás között neveztük az Együttes kórusát.

Bár az Országos Filharmónia fenntartása alatt működő Budapesti Kórus évtizedek óta szerepelt az ÁHZ oratórium koncertjein (fiatalabbak kedvéért Állami Hangversenyzenekar, a mai Nemzeti Filharmonikusok jogelődje), számtalan nehézség támadt a próbák egyeztetése során. Az elhivatott amatőr énekesekből álló kórus tagjai jó esetben heti 2 próbán tudtak megjelenni, ez megnehezítette a további fejlődést és a színvonalemelést. A nagy létszámú hivatásos oratórium kórus iránti igény egyre harsányabban jelent meg a kultúrpolitikában is.

Eközben a 80-as évek elejétől az Állami Népi Együttes új irányba indult.  A művészeti vezetés, az együttes pártvezetősége és a tagság túlnyomó többségének írásbeli és szóbeli tiltakozása ellenére hatalmi szóval új vezetők kerültek a társulat élére. Az új tervekbe, ami az eredeti, feldolgozás nélküli népi motívumok színpadra vitele volt, nem fért bele a hivatásos kórushangzás.

Az új vezetés által kigondolt 1983 és 1987 közötti ötéves művészeti terv tartalmazza azt az elképzelést, hogy a kórus tagjai (idézem) „magnóról való visszahallgatással végezzék a népi hangvételű énekgyakorlást”, de azt is, hogy (idézem) ” sem a népzenei ihletésű kísérőzene, sem a koncertmuzsika nem lehet olyan bonyolult, hogy az karmestert igényeljen.”

Az Együttes korábbi repertoárja méltatlan jelzőkkel illetve perifériára került. A korábban videoszalagra rögzített műsorok megsemmisültek, új felvételekkel írták felül őket.

Hogy Pászti karnagyúr hogyan élte meg ezt az időszakot, nem tudom. Lehet, hogy a próbák szünetében kicsit hosszabban időzött kedvelt sakktáblája mellett valamelyik férfi kollégával, s lehet, hogy több energiájába került azzal a bölcs nyugalommal szólnia hozzánk, ahogy mindig tette, de tény: a kórus nem érezte veszélyben magát. Dolgoztunk, mint korábban a saját programjainkon: óriási élmény volt Mahler Ezrek szimfóniájának magyarországi ősbemutatója a Népstadionban és folytatódtak a Zeneakadémiai koncertek többi közt Bach János passiója, Haydn Teremtés oratóriuma bemutatásával – és gyanútlanul készültünk az 1984-es amerikai turnéra, nem sejtve, hogy a háttérben már komoly tervek születnek a leválasztásunkra.

Nem tisztem minősíteni az akkori kultúrpolitikai döntéseket, még akkor sem, ha több évtized távlatából már ki-ki megítélheti, autentikusabb, illetve magasabb színvonalú lett-e a kórusától, fantasztikus muzsikusaiból álló zenekarától megfosztott együttes. De tény, hogy az Állami Énekkar megalakulása az akkori Állami Népi Együttes halála árán történt, amibe akkor mindnyájan egy kicsit belehaltunk. Ma senki sem kapja fel a fejét arra a hírre, hogy szélnek eresztenek egy hivatásos társulatot. De akkor, 1985-ben ez elképzelhetetlen volt. Ma már láthatjuk a meglévő dokumentumokból, szigorúan titkos bélyegzővel ellátott MSZMP KB által ellátott iratokból, hogy az új vezetés kinevezése központi pártutasításra történt.

Nyári szabadságról érkeztünk, olyan „első nap az iskolában” hangulat volt, mikor a próbatermünkbe feszült arcú minisztériumi emberek jöttek és a döbbent kórus előtt Pándi András, a Művelődési Minisztérium Művészeti Főosztályvezetője felolvasott egy írást, amelyből megtudtuk, hogy aznaptól nem vagyunk az együttes tagjai. Majd felszólított, hogy a titkárságon vegyük át a munkakönyvünket és menjünk haza. Másnaptól az Állami Énekkar tagjaiként vesszük fel a munkát. (Az események szempontjából talán lényegtelen, de rákeresve Pándi nevére kiderült számomra, hogy SZT tisztként kereste a kenyerét, amiről köztudott, hogy sohasem kényszerből, hanem önkéntesen vállalt, jól fizetett besúgói feladatkör volt.)

Ma, a Nemzeti Énekkar tagjaként csak azt mondhatom, hálával tartozunk Pászti Miklósnak, hogy reagálva az akkori méltatlan helyzetre, mindent elkövetett, hogy megfelelő színvonalú munkát tudjon adni annak a 42 hivatásos énekesnek, akikkel hosszú évek óta együtt dolgozott. Ragaszkodott ahhoz, hogy az ÁNE énekkara képezze a születő oratórium kórus alapját. Ebben olyan zenei nagyságok támogató egyetértését tudta maga mögött, mint Bárdos Lajos, Újfalussy József, Szokolay Sándor, vagy Petrovics Emil. Különös, hogy erről a fontos témáról egyetlenegy írást, levelet, utalást sem találtam az archívumban. De személyes emlékeim alapján bizton állíthatom, hogy – túllépve a traumán- odaadó lelkesedéssel folytak a felvételik, miközben a napi sajtó pro és kontra hozta a leválasztásunk ellen tiltakozó és az Állami Énekkar megalakulását üdvözlő cikkeket. Rádió és TV műsorok siratták az Állami Népi Együttes klasszikus repertoárját és köszöntötték a születő hivatásos énekkart. Közben ruháskosárban szórták ki a régi kottáinkat a székházból, válogathattunk belőlük emlékbe. Pászti ebben a kaotikus helyzetben is csak a feladatokra összpontosított.

Birtokában volt az igazán bölcs emberek nyugalmának.

Nem beszélt sokat, de mindig a lényeget mondta.

Soha nem emelte fel a hangját.

Folytak a próbák, készültünk a jövőre és visszajártunk a még műsoron lévő Ecseri lakodalmas előadásokra. A belőle áradó nyugalom, a próbák nagyszerűsége, az új és új csodák a világ zeneirodalmából mind-mind visszaadták azt a belső békét, amivel megkezdődhetett a társulat-építés, az összecsiszolódás időszaka. Breuer János zenetörténész így ír erről:

„lényeges gyarapodásunk, hogy megalakult központi hivatásos oratórium kórusunk a Magyar Állami Énekkar, amelyre 30 éve várunk. Első évadja érthetőmód a felkészülés, az erőgyűjtés jegyében telik, a repertoár elsajátításához képzett énekeseknek is időre van szükségük. Pászti Miklós művészeti vezetése mindenesetre garancia a gyors fejlődésre.”

Azok a kollégák, akik korábban a Népi Együttesből szerződtek az Operába, boldogan jöttek Pászti karnagyúr új kórusába, sőt, hozták a barátaikat is – ezzel nem kis bonyodalmat okozva az Operaházi repertoár előadhatóságában. De egy új érték létrehozása felülírta ezeket a problémákat. Érdekes visszaolvasni a korabeli újságcikkeket, milyen fontos téma lettünk mind a napi sajtóban, mind a kulturális magazinokban. Nem túlzás azt mondani, hogy izgalomban tartottuk a kultúra iránt érdeklődő közvéleményt.

Bemutatkozó koncertünket a Mátyás templomban Liszt motettáiból állítottuk össze. A korabeli sajtó nem fukarkodott a dicsérő szavakkal, számunkra pedig felemelő élményt jelentett. Eközben folyamatosan építettük a repertoárt. Doráti Antal, az élő legenda vezényelte első oratórium koncertünkön Beethoven Missa Solemnisét. Majd Lamberto Gardelli, Kobajashi Ken Icsiro koncertjeihez kellett felkészíteni az együttest. Pászti karnagyúr szakmai vezetése mellett napról-napra rendkívül tartalmas és élvezetes munka folyt, boldogság volt látni Őt világsztárok méltó partnereként! Nagy várakozással néztünk a jövő elé, amikor a betegsége oly korán elszólította őt közülünk.

Mégis hiszem, hogy teljes életet élt! Munkám elején említettem, hogy az út végén látjuk azokat a mozaikokat, amikből a teljesség létrejöhetett, bárha sokszor fájdalmak, csalódások árán. A Nemzeti Énekkar felé vezető úton megannyi értéket hozott létre. Zeneszerzői munkája során számtalan hazai- és nemzetközi díjat nyert, s azokban a kollégákban is életre szóló nyomot hagyott odaadó zenei tanítása, akik élete utolsó szakaszában találkozhattak csak Vele. Engedjék meg, hogy búcsúzóul egy Tóth Árpád verssel emlékezzek rá:

Isten oltó-kése

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

 

  1. november 22.

Saárossy Csilla

 


Tagged as , , , , + Categorized as Cikkek, Megemlékezések, Rejtett

A kommentek ehhez a posthoz nincsenek engedélyezve.